Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy helyesbítő lépés?

Lemenőben volt a nap. De a csapat nem mozdult a betonhíd alól. Annyira letaglózta őket az előző éjszaka, hogy mozdulni sem tudtak. Visszahozták Wardot a híd és a pillérek védelmébe. De utána ötletük sem maradt, hogyan legyen tovább. Loire egész nap a holttest mellett ült, mintha még tehetett volna bármit. Csak akkor mozdult el onnan, amikor Bastion, vagy Harmadik szerette volna leróni a tiszteletét. Miután ők elmentek mellőle, ismét visszatelepedett, mintha soha többé nem akarná egyedül hagyni.

Egyedül Espada viselkedett teljesen magából kifordultan. Nem beszélt senkivel. De nem ment halott bátyja közelébe sem. Úgy általában mindüktől távol maradt. Ha szóltak hozzá, még távolabb ment, csakhogy ne kelljen érintkeznie senkivel sem. Bastion többször próbált vele szót váltani, egyszer sem járt sikerrel.

Egyik ilyen kudarcba fulladt próbálkozása után épp magára hagyta, és abban az irányba lépdelt, ahol Harmadik ült. Ő azzal próbálta elterelni a gondolatait, hogy minden szabad percét és figyelmét Ward kommunikátorának szentelte. Egyelőre annyit tudott meg belőle, hogy az utolsó hangüzenet egy bonyolult módon titkosított csatornára ment. Igyekezett visszafejteni, de az eszközei nélkül kifejeztten nehezen ment. Nem bízott benne, hogy gyorsan a rejtély a végére tud járni.

Bastion épp Espada elutasításán és vígasztalási kísérlete sikertelenségén tűnődött, amikor megállt Harmadik előtt. Elgondolkozott azon, hogy csatlakozik hozzá, de aztán észrevette Loire-t, aki ismét Ward mellett ült, és ugyanúgy sírt, ahogy addig is. Így inkább csak intett Harmadiknak, aki persze rögtön értette a helyzetet, és biccentett a lány felé, hogy menjen csak nyugodtan.

Bastion odalépett a húga mellé, és csendben, egyetlen szó nélkül leült mellé. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne nyögjön fel, úgy fájt az oldala. Most, hogy Ward nem volt már velük, senki sem kötözte át a sebét, neki egyedül pedig nem maradt sem ereje, nem kedve foglalkozni vele. Kicsit közelebb csúszott húgához, végig ügyelt álcája tökéletességére, nem látszott rajta, mennyire kínozza a fájdalom.

Végignézett a lányon. Loire nem is igyekezett, hogy úgy tegyen, mintha nem sírna. Meg sem próbált halkabban szipogni. Annyiszor kért már bocsánatot ez alatt az egy nap alatt, hogy már azt sem volt képes még egyszer kimondani, hogy sajnálja. Szeme vörösre dagadt az egész napos sírás, és dörzsölés miatt. Bastion figyelte egy darabig, majd megszólalt.

– Szeretnéd tudni, miben hiszek? – kérdezte a húgát, majd amikor az alig láthatóan bólintott, tovább beszélt. – Régebben olvastam valahol, hogy a Mély lakói másban hittek. Én... azt hiszem, abban hiszek, amiben ők is... Ők úgy gondolják, hogy minden, ami megtörténhet, megtörténik. Ha nem itt, akkor máshol, egy másik életben, egy másik világban. Nem számít, hol, vagy mikor, de megtörténik.
Biztos van olyan világ, ahol nem létezik a mágia, ezért ott sosem ismertük egymást, talán még a nevünk sem az, mint itt. Talán egy másik világban már nem is élünk. Egyikünk sem. Vagy elestünk az ostrom alatt, vagy azóta haltunk meg ezer más módon. De éppen ezért léteznie kell olyan életeknek is, amikben mind túléljük a háborút, vagy amiben talán háború sincs. És Ward nemhogy él, de soha nem kellett olyan terheket cipelnie, mint eddig...

Loire szemében felcsillant valami reményféleség, ahogy ikrére nézett, ha valaki, hát ő aztán tényleg mindenkinél jobban vágyott egy másik világra, egy második esélyre. Bármit megadott volna ezért. Ennek ellenére ő a Néma Istenekben hitt, és az óriásokban – ő volt az egyetlen igazán vallásos a családban. Épp ezért hite szerint az, hogy Wardot maguk közé fogadták az óriások, erőtlenül tiltakozni próbált az ellen a remény ellen, amiket az imént Bastion szavai gyújtottak a mellkasában.

– Szóval, te nem hiszel az óriásokban és a törpékben? És a Néma Istenekben? – Máskor sokkal nagyobb meggyőződéssel kérdezte volna, de akkor rádöbbent, hite meghalt előző éjjel Warddal együtt.