Egy kislépés

13 3 1
                                    

Miután Ward és Espada elindultak, hogy megkeressék a bejáratot Csillagfényfokra, Bastion alig hallható nyögések kíséretében kissé kényelmesebb pozícióba próbált helyezkedni a leégett tűz kihűlt maradványai mellett. Loire nyugtalan tekintettel minden mozdulatát óvón követte, de megszólalni nem mert, csak némán bátyja minden rezdülésére figyelt. Harmadik figyelmét az sem kerülhette el, miközben a vadászathoz szedelőcködött, hogy ez Bastiont mennyire zavarja. Olyannyira nem tetszett ez neki, hogy nemsokára szóva is tette.

– Menj Harmadikkal – mondta Loire-nak –, ráfér a védelem.

Simon ezen elgondolkozott egy pillanatra. Még túl friss volt az élmény, túl élénken élt tudatában, milyen volt meghalni, ezért ha őszinte akart lenni magához, nem szívesen ment volna egyedül. De Loire-t sem szívesen vitte volna, már csak azért sem, mert megígérte Bastionnak, hogy saját húgaként fog vigyázni rá.

– De Ward azt mondta – szólalt meg pár pillanat néma tanakodás után a lány –, hogy mi ketten maradjunk itt, és őrizzük a tábort.

– És mióta figyelsz te arra, amit mondanak? – Villantott rá egy elcsigázott vigyort Bastion.

Loire elvörösödött, és szégyenkezve fordult félre, hogy egyikükre se kelljen néznie. Gondolkozott, mit is felelhetne erre, de sajnos Bastionnak igaza volt. Bátyja viszont megszánta azt a tépelődést látva.

– Én tudok magamra vigyázni – adta meg a további magyarázatot –, a dōri mágust leszámítva nincs mitől félnem. Harmadik viszont teljesen magára lenne utalva. Jobb, ha ketten mentek. De csak akkor, ha képes vagy két lábbal a földön állni. Menni fog?

Loire továbbra is egy szó nélkül bólintott, és inkább Harmadikhoz fordult, hogy megkérdezze, mit hozzon. Harmadik nem vitte túlzásba a válaszadást, még mindig tépelődött, magával vigye-e a lányt. Leakasztotta a hátizsákjáról a kötelet, és a vállára vetette. Lőfegyvert nem vitt pisztolyain kívül. Egyébként sem tűnt okos ötletnek, hogy a városfal tövében lövöldözni kezdjen. Amikor mindennel elkészült, végre Loire-hoz fordult.

– Elég, ha csak a késedet hozod. Mehetünk? – nézett rá.

– Menjetek – adta meg az engedélyt Bastion is, amikor húga kérdőn még egyszer felé fordult.

A lány oldalán ott függött a kés, amit Wardtól kapott. Ennek ellenére a biztonság kedvéért végigsimított a tokon, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg vele van. Csak ezután eredt Harmadik nyomába. Meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy utol tudja érni. Felzárkózott mellé, de nem mondott neki semmit.

Furcsán zavarodottnak érzete magát, jobban, mint általában. Aggódott Bastionért, hiszen csak a vak nem látta, hogy rosszabbul van. És Wardról sem tudta, mit gondoljon. Ő volt, de ennek ellenére is látott benne valamit, amit nem tudott megfogalmazni, vagy megmagyarázni. Azt sem tudta volna megmondani róla, hogy zavarja-e az a dolog. Ahogy mentek, és ő elgondolkozott, érezte, hogy Harmadik figyeli, de nem akart rákérdezni az okára. Így lépdeltek egymás mellett hangtanul még súlyos percekig, amíg már elviselhetetlen lett a csend.

– Hova megyünk? – szólalt meg egyszer csak földöntúli hangon Loire. – Mit akarsz fogni?

– Még nem tudom – vont vállat mellette a férfi –, gondolom azt, ami szembe jön. De egy kicsit távolabb kell mennünk, ahol nem érződik annyira a szagunk.

– Csináltál már ilyet? – tette fel a következő kérdést Loire.

– Hogy vadásztam-e már? – A lány bólintására tovább beszélt. – Az elméletet tudom. Városi gyerek vagyok, nem egy kellemetlenkedő patkányt fogtam már. Bár ételre még sosem vadásztam. De csaknem tér el annyira a patkányfogástól.

Három Lépés II. - Megfojtott békeWhere stories live. Discover now