Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Wardéknak nem volt más választásuk, mint követni a melléjük rendelt ellenállót, aki elkísérte őket a főnök és még pár katona társaságában a számukra kijelölt „szobába". Ami igazából egy kisebb, egyterű lakás volt, persze kényelmi igényeket nem igazán elégített ki a legminimálisabbakon kívül, de legalább ágyakat találtak benne. Hámló tapétával borított falaival, dohos, penészszagú bútoraival is kényelmesebb volt, mint bármi, amiben az utóbbi hetekben részük jutott.

– Őröket hagyok az ajtóban – mondta nekik a főnök, amikor mind átléptek a küszöbön –, de ők nem titeket őriznek. Minket védenek a meglepetésektől.

– Szavamat adtam, hogy nem lesz meglepetés – felelt neki fagyosan Ward.

– Küldetek fel nektek valami ehetőt – ennyivel hagyta őket magukra.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, jobb dolguk nem lévén, körbejárták a szobát. Gyorsan rádöbbentek, hogy minden szegényessége ellenére egy vendégszállás-féleségben kaptak helyet. A szekrénybe tiszta törölközőket és ruhákat – kizárólag csak férfiruhát – készítettek be. Az ágyakra tiszta ágynemű volt húzva, és az egyik sarokból nyíló aprócska fürdő és szűkös mellékhelyiség is úgy, ahogy tisztának tűnt.

Loire már idejét sem tudta, mikor látott utoljára folyóvizet, ami nem valami iszapos aljú patakocskában csordogált, vagy nem elátkozott tavakba torkollt. Sőt a szeme is kifejezetten felcsillant, hogy az eddigiekhez képest majdnem korlátlanul is használhatja ezt a vizet. Fogott egy törölközőt, és bezárkózott a fürdőbe, hogy ő bizony lemossa magáról ezt a több napos szabadég alatt alvást, akármi is lesz. A többiek nem állították meg, úgyis rájuk volt most bízva, mihez kezdenek a „szabadidejükkel".

A lány alig állt be a zuhany alá, alig futott rajta végig az első egy-két vízsugár, máris úgy érezte, ujjá született. Ujjaival szétbontotta nedves hajfonatát, majd a tincseket is megpróbálta szétválasztani. Nem kevés haj maradt az ujjai közt a művelet végén, hiszen az utolsó pár napban már a fáradtságot sem vette, hogy rendben tartsa portól, izzadtságtól, esőtől és bármi egyébtől összetapadt copfját.

Amíg a zuhany alatt ázott, Ward lehuppant az egyik ágyra, és a kommuniátorán kezdett pötyögni. Espada jelenlétét is figyelmen kívül hagyta. Egyértelműen nem volt sem jó, sem beszédes kedvében. Öccse viszont nem bírt csendben, beletörődően várni, hogy mi lesz velük. Megpróbált hát viszonylag higgadtan válaszokat követelni bátyjától.

– Nem inkább azon kellene agyalnod, hogy viszel ki minket innen? – Amint ezek kiszaladtak a száján, azonnal érezte, hogy nem sikerült higgadtan szavakba öntenie a gondolatait.

Ward felnézett a kommunikátorból, a kijelző fényében arca még lilás-sápadtabbnak hatott. Espada félre is fordította a fejét, ahogy pillantása találkozott azzal a fakó lila-borostyán tekintetettel. Nem állhatta, ahogy őt figyelte, ha lehet még indulatosabb lett tőle. Ward, ha képes lenne rá, szíve szerint felsóhajtott volna, abszolút semmi kedve sem volt most az öccse indulatainak kezeléséhez.

– Csak megüzenem a főhadiszállásnak, hogy bejutottunk az ellenálláshoz – adott választ a fel nem tett kérdésre. – És várjuk az utasításokat, hogy innen hogyan tovább.

– És azt is „megüzened" nekik, hogy nem egészen úgy sült el ez a találkozás, ahogyan kellett volna? – Ward tudta, hogy gúnyolódik vele. – Mondjuk, beszámolhatnál nekik arról is, hogy kissé másképp civilizáltak, mint ahogy azt hittük...

Ward visszacsukta a kommunikátor fedelét, jelezve, hogy minden figyelme az öccséé. Nézte az arcán átsuhanó ezer indulatot.

– Most éppen mi zavar ennyire? – kérdezte tőle, miután feladta a sikertelen gondolatolvasást.