Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy helyesbítő lépés

Luther Félix ágya mellett ült újsággal a kezében, amiből egy betűt sem olvasott még, ellenben az eltelt órák alatt mindenféle kreatív formációkat hajtott már belőle. Nyugtalan volt, képtelen az olvasásra koncentrálni. Úgy meg különösen, hogy már eltelt egy nap, és Félix még semmit jelét sem adta annak, hogy magához akarna térni. Tudta, hogy az orvosok mágikus álomban tartják, de akkor is... Valahogy azt várta tőle, hogy egyszer csak kirúgja magát az ágyból, mintha mi sem történt volna.

Már minden orvossal beszélt, nem is egyszer. Érkezhetett bármennyire alkalmatlan időpontban, mindig kellő tisztelettel és türelemmel fogadták. Senki sem ellenkezett vele, sőt ki sem merték küldeni az Magistert a kórteremből, amikor az öreget vizsgálták. Legutóbb épp egy fiatal orvos jött ellenőrizni Félixet, eddig ő volt mind közül a legbeszédesebb. Luthernek kifejezetten jól esett akkor a társasága, valószínűleg azért, mert fiatalságával, termetével és fényes barna hajával Espadára emlékeztette.

– Hogy van a sebe, uram? – kérdezte tőle csevegő hangon az orvos, miközben Félix pulzusát és légzését ellenőrizte.

Luther a kérdésre önkéntelenül az oldalához nyúlt, oda, ahol a golyó őt is megsebezte, miután keresztül száguldott a komornyik testén. Nem érzett már semmit azon a helyen. Kapott rá valami gyógynövényes, mágiában érlelt kenőcsöt. Talán kétszer kente be vele eddig a sebet, és az már eltűnt, mintha soha sem is lett volna.

– Köszönöm, jól – felelte a fiatal orvosnak –, remekül bevált a kenőcs.

– Biztos voltam benne – mosolygott rá a férfi –, ez a specialitásom. Kifejezetten Önöknek kevertem.

– Akkor ezt használták Félix sebein is? – kérdezte érdeklődve a Magister.

– Igen. Már nagyjából be is gyógyultak.

– Akkor miért nem engedik magához térni? A főorvos mindig elmondja, hogy még nem ítélték biztonságosnak a felébredését. De azt valahogy nem igyekszik közölni velem, ez mikor lesz...

– A belső szerveinek még erősödnie kell a támadás után – magyarázta készségesen az orvos –, és nem tudják pontosan megmondani, hogy ez meddig tart még. Viszont senki sem szeretné Önt találgatásokkal traktálni. De ne aggódjon. Sosem láttam még egy ennyi idősen ilyen erős szervezetet. Szerintem holnap reggel már úgy fog dönteni a főorvos úr, hogy nem altatjuk tovább.

Luthert megnyugtatta ez a pár szó. Annak ellenére is, hogy mindenki többféleképpen biztosította afelől, hogy Félix teljesen felépül majd. Az orvos miután lejegyezte a vizsgálat eredményét a beteg lázlápjára, udvariasan elköszönt a Magistertől, és a többi dolga után nézett.
Luther pedig egyedül maradt. Idegesen megvakarta egyik kézfejét, száraz bőre sercegett körmei alatt. Egy kiadós zuhanyra vágyott. De hát még csak otthon sem volt a merénylet óta, amit a testőrfőnöke kifejezetten nehezményezett. És Luther kifejezetten tett rá. Annyit mondott neki, oldja meg a védelmét ott, ahol éppen van, ez pedig jelenleg a kórház lesz, más nem érdekli.

A kórtermet is csak egy rövid időre hagyta el aznap reggel. Az autója csomagtartójában volt egy rend váltás ruha, a hátsó ülésen ülve vette át, amíg az új Tacticusi központba tartottak. Oda is annyira ment csak be, ahogy beszéljen a titkárnővel, és lemondja minden programját arra a napra. Idősebb, kövérkés nő volt, aggódó pillantású, vizenyős szemekkel nézett rá, természetesen nem kerülte el a merénylet híre.

Amíg Luther pár szóval megnyugtatta, figyelte azt a csúnyácska, ráncos, petyhüdt bőrű arcot, csámpás fogakkal. Mesterien nem fintorgott, amikor megcsapta a vértelen ajkakhoz tartozó rettenetes szájszag. Ismét emlékeztette magát, hogy szándékosan választotta őt. Így volt a legegyszerűbb elvenni az ellenlábasai kedvét attól, hogy a titkárnő elcsábításával próbáljanak bármit megtudni róla. Vagy hogy kettejükről kezdjenek bármit pletykálni.