Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

A kövek a városba is éppen olyan gyorsan visszavezették a hármast, mint ahogy Loire-t nem sokkal korábban a másik kettőhöz is elhozták. Amíg áthaladtak a falon, a lány elérkezettnek érezte az időt, hogy felvilágosítsa a társait arról, mire kell számítaniuk majd az ellenállástól. Próbálta felkészíteni őket a nem túl barátságos fogadtatásra, ami feltehetőleg őket is várja majd. Kifejezetten Bastiont. Ikrét nem nyugtatták meg az elhangzottak, de most az egyszer próbálta ő is Loire nemtörődömségét magára erőltetni, hiszen nagy valószínűséggel úgysem tehet majd semmit ellene.

Amint átértek a falon, Loire két korábbi kísérője azonnal felbukkant mellettük, és ha készségesen nem is, de az ellenálláshoz vezették őket. Ezalatt Bastion figyelmét nem kerülte el, hogy amíg egyikük ment legelöl, a másik mindannyiuk háta mögé került. Bizalmatlanságot jelző óvintézkedés. Ezt jelezte az is, hogy aki legelöl ment, többször hátranézett, és a kezében tartott kék-ezüst kalapácsot méregette. Semmit sem kellett mondania, mindkét vezetőjük azonnal tudta róla, hogy mágus, és éppen ennyire kezelték ellenségesen is. Semmi sem változott a hozzáállásukban, amikor megérkeztek a főhadiszállás épületébe, és megálltak a csapat halomba rakott fegyverei mellett.

– Adjátok át minden fegyvereteket! – Nem is kérte, követelte a vezetőjük.

Harmadik úgy volt vele, hogy ha Ward ebbe belement, akkor annyira nem lehet vészes a helyzet, csak a kezdeti nehézségeken kell túljutniuk. Figyelte Loire-t is, aki egy szó nélkül átadta a bátyjától kapott kést, de a két párbajtőre a rá erősített tokban az oldalán maradt. A vezetőjüket egyelőre viszont Bastion kalapácsa szemmel láthatóan jobban feszélyezte.

– A kalapácsot is – nyújtotta a nyele felé a kezét.

– Inkább odateszem én a többi közé – lépett egyet óvatosan, szabad kezét megadóan magától eltartva Bastion a kupac felé, de fenyegetően útját állták.

– Azt mondtam, add ide!

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, de tessék... – tartotta könnyed mozdulattal a nyelet vezetőjük felé, belátva, nem hatna rájuk semmilyen észérv.

Az pedig türelmetlenül rámarkolt. Amint Bastion elengedte az ezüst fegyvert, az azonnal elnehezedett a férfi szorításában, és szinte kifordult a kezéből. Éles csengéssel ért földet az udvar szögletes kövekből kirakott padlóján. Bastion töretlen közönnyel figyelte a vele szemben álló, dühtől tajtékzó férfit. Már akkor levédte magukat, amikor Loire szólt, hogy elérték a falból a városba vezető ajtót. Tudta, nincs mitől félniük.

– Az megvan ugye, hogy mágusok vagyunk? – kérdezte kissé gúnyolódva. – Az én kalapácsomat senki sem bírja el, csak én. Az ő tőreit pedig senki sem foghatja meg rajta kívül, még mi sem. Szóval, ha elfogadtok egy tanácsot, azzal én nem tennék próbát.

Harmadik sejtette, hogy jelenleg Bastion sem áll éppen a diplomácia magaslatán. Azonnal le tudta mérni, mennyire sértve érzi magát, amiért így lekezelik. Lombardiában és az Első Tacticus fiaként biztos, hogy nem ehhez szokott. Simon viszont nemcsak ismerte, hanem tökéletesen értette is ezt a bánásmódot. Számkivetett árvaként ezerszer volt benne része. Ha nem is ugyanebben, de hasolóban. Ezért elhatározta, hogy közéjük lép, és megmenti a helyzetből a menthetőt.

– Nézd – kerülte szándékosan még a kalapács érintését is –, természetesen nem akarunk ellenszegülni. – Átnyújtotta a puskáját, és lecsatolta magáról a pisztolyait is. – Ők is beleegyeztek, hogy a többi közé teszik a fegyvereket. Ha engeditek, már túl is leszünk rajta.

Két kísérőjük kelletlenül állt el az útjukból, de a kalapács miatti kudarc legalább jobb belátásra bírta őket. Mégis, bizalmatlan pillantásuk minden mozdulatukat követte. Bastion és Loire egyetlen további szó nélkül tették a kalapácsot és a tőröket a kupac tetejére.