Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Ward úgy rontott neki Chealsey-nek, mintha csak erővel odalökték volna. De még időben parancsolt magának, és pár centire a lánytól megállt. Nem lett volna okos ötlet azelőtt darabokra tépni, hogy mindenről kifaggatnák. Szóval a mágusoknak a Mély kell. Csakhogy hiába parancsolta meg Chealsey-nek, hogy mondjon el mindent, gyorsan kiderült, hogy ő a mágusok tervének minimális részletein kívül nem ismer mást. Irónikus volt, mennyire nem tartották méltónak még őt sem arra, hogy az igazán hatalmasok játszáiba beavassák.

Annyit tudtak csak meg tőle, hogy a mágusok a titkaikat akarják a föld alá rejteni, legfőképp a Lényt, mert rettegnek, hogy a technológia eddigi megállíthatatlan fejlődésével a világ tudomást szerez róla. Akkor pedig mondjuk Salva Sciencia laborjaiba kerül – erre valljuk be, van esély, hiszen Eshter is magának akarná a mágia rejtélyét. Miért ne deríttetné ki az évezredes titkot épp az egyik lehűségesebb talpnyalójával? Wardnak el kellett ismernie, volt abban valami, amit Chealsey mondott. A Lényt minden bizonnyal vizsgálni kezdenék, csak idő kérdése lenne rájönniük, hogy eredhet tőle a varázserő... vagy megölniük a tudomány nevében.

Akárhogy is, mindenképp oda lenne a mágusok hatalma, és rosszabb esetben nemcsak az, hanem a világ eddig kialakult rendje is. A mágusok félelme végül is jogos volt, azt az apró részletet nem számítva, hogy a tetteiket a legkevésbé sem a világ jóléte mozgatta, csupán a saját önzésük. Ehhez kétség sem fért. Ahogy ahhoz sem, hogy nagyratörő terveikhez mennyire körültekintően választottak szövetségest. A Mágus Tanács ezért biztosította a támogatásáról Eshtert, amikor az ostromot indították. Észrevétlenül beférkőztek a seregek legmagasabb vezetői mögé, vagy nemes egyszerűséggel csak megbűvölték őket.

Ward keze már a puszta gondolattól is ökölbe szorult, hogy végig mindüket megvezették. Ismét alig tudott higgadtságot parancsolni magára, ahogy végre megértette, miért voltak annyira közönyösek a tábornokok és magas rangú tisztek, amikor megpróbálta felhívni a figyelmüket Dōr ostroma után a mágusaik legyilkolására. Azt is átlátta ennyi idő után, Luther miért nem jött soha utánuk, mint ahogy azt eredetileg eltervezték.

Az apját is minden bizonnyal megakadályozták abban, hogy lépni tudjon. Valamilyen csellel Lombardiába kötötték. Elképzelni sem tudta, mi történhetett, de valami nagyszabásúnak kellett lennie, amivel rajta fogást találtak. Ha nem teszik, és átjön a frontra, leleplezte volna az összeesküvőket, Luthert nem tudták volna a hadsereg szabályaival és parancsaival távol tartani az igazságtól, mint őt, egyszerű hadnagyot. Az apja is sejthetett valamit – Ward most már biztosan tudta –, már értette, miért mindig óvatosan csepegtetett csak információkat, miért nem merte beavatni. Afelől mégsem voltak kétségei, hogy Luther is, a megérzéseit leszámítva nagyrészt sötétben tapogatózott.

A hegyek gyomrába költözésen kívül Chealsey annyit mondott még, hogy a mágusok rohamra készülnek a Mély ellen. De azt nem tudta, mikor és hogyan támadnak majd. Mivel őt Csillagfényfokra küldték, hogy egyszerre férkőzőn az ellenállás és a Rendfenntartók bizalmába, nem mondtak neki többet a feltétlenül szükségesnél. Azt akarták, minél kevesebbet áruljon el, ha bárhogy az ellenség kezére kerül. De azt elmondta, az volt a feladata, hogy minél jobban kiürítse a Mélyt Csillagfényfok segélykérésével. Wardnak pedig nem voltak kétségei a felől, hogy a Hegyek minden valamire való katonájukat elküldte a régi szövetséges védelmére. Eleget hallott.

– Bármelyik pillanatban megindulhat az ostrom – vonta le a következtetést –, mielőbb be kell zárnunk az ostromot, és hazaküldenünk a Mély katonáit. Gyerünk, beszélnem kell a parancsnokukkal! Ő is velünk jön! – vetett egy megvető pillantást Chealsey felé. – Arra az esetre, ha meg kellene győznünk a parancsnokot, mert nem hinne nekünk.