Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Trigger warning: sebellátás részletes, grafikus leírása.

Espada hajnalban fájdalmas nyöszörgésre ébredt. Kinyitotta a szemét, hiába bántotta a szobába szűrődő, vöröses, hajnali fény. Erőlködve felült, és az álommal együtt próbálta a világosság elleni tiltakozást is kidörgölni belőle. Azt hitte Harmadik nyöszörög, mindig nyugtalanul aludt, de amióta Warddal meghaltak, ez az éjszakai vergődés szinte tűrhetetlenné vált. Kikászálódott az agyából, és maga sem értette, miért, de elindult a másik felé. Fel akarta rázni hátha ezzel segít valamennyit. Mióta számított neki Harmadik annyira, hogy nem bírta elviselni a rémálmait?

Ahogy a hajnali félhomályban pillantása végigsiklott a szobán, észrevette, hogy sem Loire, sem Ward nincsenek sehol. Nem értette ezt az egészet. Annyira kába volt még, hogy ezt a rejtélyt nem most akarta megfejteni. Harmadik nyugtalan nyöszörgése abban a furcsa pillanatban valahogy fontosabbnak tűnt. Lépett egy határozottat, és már majdnem a társa ágya mellé ért, amikor tudatosult benne, nem tőle jön a nyöszörgés.

Harmadik akkor magához képest kifejezetten nyugodtan aludt. Igaz, verte a verejték, és folyamatosan mocorgott, de most meglepően csendben volt. Espada döbbenten fordult el tőle. Ha nem ő az, és Ward meg Loire sincsenek itt, akkor csak egy valaki lehet a hang forrása. Hatalmasat sóhajtott, azt kívánta, bárcsak ne ő lenne. Megfordult, és Bastion ágyához lépett.

– Hé! Minden rendben? – kérdezte tőle megrázva a vállát, és nem kissé érezte magát ostobán, hiszen ha bármi rendben lenne, Bastion nem hallatná ezeket a hangokat.

Ahogy lenézett rá, pillantása bátyja ingerült tekintetével találkozott. És bárki leolvashatta arról az arcról, hogy inkább elsüllyedne szégyenében, minthogy bármit mondjon. Látszott rajta a makacsság, hogy nem akarja bevallani, mekkora fájdalmak gyötrik.

– Igazán mondhatnál valamit – próbálkozott újra Espada –, majdnem Harmadikot ébresztettem fel miattad. Bár amennyire kedveljük egymást, talán még hiányolni is fogja ezt a törődést.

– Hagy békén, öcsi! – vakkantotta elutasítóan Bastion. – Jól vagyok, csak egy kicsit fáj.

– Aha – dörzsölgette meg borostás állát Espada –, épp csak egy kicsit. Értem én. Csak téged nem értelek. Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje az őszinteségnek?

Bastion továbbra is villámló szemmel meredt rá. Nehezen bocsátotta meg, hogy lelepleződött. Fél kezét még mindig a falon tartotta, úgy maradt, ahogy próbálta feltolni magát ülő helyzetbe. Espada nem várt sem választ, inkább megragadta Bastion csuklóját, azt amelyiket még mindig a falon támasztotta, és egyetlen további szó nélkül ülő helyzetbe húzta. A bátyja ezt félig elfojtott, hangos nyögésekkel és abszolút illetlen jelzőkkel hálálta meg.

– Te jó ég! – hallották a túlsó ágyról Harmadik döbbent, és egyben álomittas hangját –, mit vétett ellened, hogy ennyire kínzod?

Bastion érezte, hogy a füle hegyéig elvörösödik. Nem elég, hogy a többiek már tudták, mennyire vacakul van, erre minden összeesküdött ellene, és most már tényleg mindenki előtt lebuktatta magát.

– Engem csak a jószándék vezérelt – tiltakozott keserű vigyorral Espada.

– Szálljatok le rólam! – kelt fel kínok közt Bastion, és még a nyelvét is elharapta, úgy igyekezett, hogy ne nyögjön fel fájdalmában.

Nem mondott más egyebet, csak óvatos, fájdalomtól kimért, bizonytalan léptekkel a mellékhelységbe indult. Amíg ő bent volt, és a kötése alól kicsorgott fekete váladékot próbálta felitatni papírral, arra lett figyelmes, hogy kintről nem hall semmit, a legóvatosabb beszéd foszlányt sem.