Három Lépés II. - Megfojtott béke

Ingoványos talajon

Trigger Warning: Sérülések, vér, kínázás részletes és képszerű leírása.

– Így már ismerősebb vagyok? – kérdezte tőlük sarkán körbe pördülve, mintha csak egy csinos ruhát akarna megmutatni nekik.

– Chealsey! – bukott ki Loire-ból. – Hát persze! Sejthettem volna. Tudnom kellett volna, hogy csak te vehetted el a tőröket...

– Ugyan már, kis buta – bökött Loire orrára, aki legszívesebben eltörte volna a kezét –, egyszerűen túl jó vagyok. Esélyetek sem volt rájönni. Valld be, sosem gyanakodtál a szegény, hiperaktív doktornőre, aki minden idejét a betegekkel töltötte.

Ezzel ismét megrázta magát, mire külseje visszaalakult majdnem Loire-rá. Döbbenetes volt ismét látni azt az átváltozást, amihez szinte meg sem kellett erőltetnie magát.

– Így máris jobb. Utáltam annak az esetlen bigének a képét. A saját arcom sokkal kényelmesebb.

– De hogy? Hogy lehetséges ez? – Loire képtelen volt magában tartani döbbenetét, még mindig nehezen hitte, hogy él még valaki majdnem olyan arccal, mint az övé.

– Hogy? – Chealsey még mindig vigyorgott. – Használd a fejed! Nem nehéz kitalálni: testvérek vagyunk. Tudod, hogy működik a világunk. Anyánk beszolgáltatta az első kettőt, ahogy azt illett, de vágyott még egy gyerekre, aki az övé marad...

Nem mondott többet, mintha közük sem lenne a történetéhez. Nem látszott rajta a testvéri viszontlátás fiakarcnyi öröme sem. Ezután már különösebb figyelemre sem méltatta Loire-t, hanem Ward elé lépett, és hatalmas, zöld szemével őt tanulmányozta. Körbejárt körülötte, a férfi ismét megérezte a vágyat, hogy úgy arcon üsse, ahogy nőt még nem ütöttek meg a világ történelme során. Csakhogy valami gúzsba kötötte, valami egyszerre vonzotta, és bénította meg, mintha elvarázsolták volna, mozdulni is képtelen volt. Csak állt megbabonázva, pillantása többször zavartan futott végig a romos termen.

A bénító érzés mindenhol ott volt körülötte, mintha millió mágnes vonzotta volna egyetlen megállapíthatatlan irányba. Emiatt azt is alig-alig vette észre, hogy két animus valamivel távolabb tőlük fegyverét Loire-ra fogva áll, felkészülve arra az esetre, ha húgát kellene jobb belátásra bírni. Amennyire Ward látta, Loire-t viszont annyira megdöbbentette Chealsey jelenléte, hogy semmit sem vett észre ebből. Ward tudatában ködösen rémlett fel a gondolat, hogy ha megüti ezt a boszorkányt, nem lesz elég gyors, hogy mind a két halottat egyszerre szerelje le. Estélytelen lenne ellenük úgy, hogy minden érzékét, gondolatát túlterhelte az a furcsa varázs.

– Tudod, azt hittem egyedül jössz – csicsergett tovább a másik. Nem fordult Loire felé, még mindig Wardot tanulmányozta, szája szélén elégedett mosoly játszott. – De így még jobb is. Örülök, hogy elhoztad. Már nagyon régóta szerettem volna közelebbről is megnézni. Érdekelt, mit hozol ki a kis csavarból, amit belevittem a kirándulásotokba. Azt kell mondanom, megleptél. Azóta próbálok a közeletekbe férkőzni, de ez nem volt egyszerű. Tudod, mikor ételt vittem be nektek az ellenállóknál, nem időzhettem sokáig. Képzeld, kémkedni mentem, nem csevegni. Igaz, arra volt időm, hogy felélesszem az átkot a másikban. Gondoltam, gyorsabban megszabadítom a szenvedéstől – látta, hogy Loire keze megrándul mellette, de nem méltatta különösebb figyelemre, mégis fenyegetőn figyelmeztette: – Én a helyedben nem hagynám, hogy elragadjanak az indulatok.

Tett még egy kört Ward körül, vékony kecses ujjait végighúzta a férfi vállán, majd hátán. Ward arcán semmi sem látszott, egyetlen érzelem sem. Az undor legcsekélyebb jele sem ült ki a vonásaira. Pedig Loire szerint ennek az ő képébe bújt szörnyetegnek az érintésétől viszoglyognia kellett volna. Az nem lehet, hogy Wardot ne háborítsa fel. A lányt viszont annyira elöntötte az indulat – a Bastion miatti megjegyzése csak olaj volt a tűzre –, hogy nem bírta tovább türtőztetni magát. A gyűlölet miatt azt sem vette észre azonnal, hogy Warddal valami nem stimmel.