Zöld Villám | BNHA

2.17./2

– E-Ez meg mi? – tettem fel megrökönyödve a kérdést.

A fiúk, köztük Todoroki jó hosszan megbámulva a kezemben tartott tárgyat, csupán annyit mondott:

– Ez egy fotó rólad. Ha jól látom a tévés közvetítésből lett kivágva a kép...

– Ezt én is látom! – hagytam félbe a feladatomat és elgondolkozva álltam fel. – De miért volt nála?

Már nem tudtam végigvenni a lehetőségeket, egy mély hang az utca túloldaláról élesen megszólított.

– Te meg mit keresel itt?!

– Gran Torino! – kiáltottam fel ijedten az elfeledett mentorom nevét.

– Megmondtam, hogy maradj a vonaton! – kaptam egy szemrehányó tekintetett, ahogy közelebb ért.

– Ki ez? – érdeklődött Todoroki rám nézve.

– A hős, akinél a gyakorlati időmet töltöm, Gran Torino. De hogy kerül ide? – fordultam vissza az öreg úrhoz.

– Azt mondták, hogy jöjjek ide... Nos, nem igazán értem, hogy mi folyik itt, de örülök, hogy jól vagy.

– Gran Torino, sajnálom... Bocsánatot kérek... – hajtottam le a fejem bűnbánóan.

– Egek! – sóhajtott fel, és mintha ez csak egy végszó lett volna, Endeavor szárnysegéd csapata is megjelent.

Először a sérüléseink tűntek fel nekik majd meglátták a mögöttünk megkötözött hírhedt gyilkost.

Felbolydulva mindenki intézkedni kezdett, én meg csak zavarodottan tovább szorongattam a fényképet. Egy pillanat alatt végigvettem a lehetőségeket és egyik sem tetszett igazán. Volt az elméleteim között véletlenek sorozata, célpontválasztási opció de ezt gyorsan elvetettem, mivel nem akart megölni és végül még az is eszembe jutott, hátha az All Mighttal szoros kapcsolatunk lebukása miatt volt nála. Ettől az alternatívától azonnal elöntötte az agyamat a pánik, de váratlanul Iida beszélni kezdett, ezzel kizökkentett az egyre szűkülőbb világomból.

– Miattam sérültetek meg. Szörnyen sajnálom. Nem láttam át a haragomon... – hajolt meg bűnbánóan a fiú.

– Én is sajnálom. – viszonoztam a tettét, amint magamra találtam. – Olyan sokat szenvedtél, mégsem tettem semmit, amivel kicsit is segíteni tudtam volna... Pedig barátok vagyunk...

– Szedd össze magad! Te vagy az osztályelnök, nem? – szólt bele Todoroki megjátszott komolysággal.

– Én is sajnálom gyerekek! – jött közelebb Őslakos is. – Hiába vagyok profi hős, csak útban voltam. – veregette hátba Iidát, aki addigra már felegyenesedett.

– Nem, semmit sem tehettél volna egy-egy elleni harcban a Hősgyilkos képessége ellen. – válaszoltam én elsőként a felnőtt hősnek. – Ő túl erős. – néztem a még mindig kiütött és megkötözött Stainra.

– Épphogy győztünk... – gondolkozott el Todoroki és most látta jónak ha kielemzi a történteket. – És úgy, hogy hárman voltunk ellene... bár ő is követett el hibákat. Bizonyára ideges lett és elfeledkezett Midoriya felépülési idejéről. A végén pedig már nem tudott mit kezdeni Iida Reciprojával és az öklöddel! – somolygott rám, amitől újra elöntött a melegség és nem bírtam a szememet levenni a srácról.

Annyira belefeledkeztem a látványába, hogy meg sem hallottam, ahogy azt kiáltják nekem, hogy „HASRA!"

Már csak az agresszív taszítást, a hasam körül a szorítást éreztem, és azt a félelmetes élményt tapasztaltam meg, amikor a stabil két lábam alól hirtelen eltűnik a talaj.