Zöld Villám | BNHA

1.9./1

A következő reggel visszamentem a gyengélkedőre, és mire Aizawa szeme elé kerültem, már nem volt rajtam a kötés. Tanár Úr feszültebb volt mint szokott a sok riportertől, akik iskola kezdés óta,  All Might első napja óta, tehát ma már a harmadik nap, folyamatosan a U.A. kapui előtt tömörültek. Tudom róla, hogy utálja őket, mivel Ő egy alvilági hős. Precízen kerüli a média figyelmét, mert szerinte az csak gátolja a munkájában és ezért sincsenek jóban All Mighttal... mivel, hát ő pedig nagyon nem kerüli.

– Szép volt a tegnapi harci gyakorlat. Láttam a videókat és az eredményeket. Bakugo! Tehetséges vagy, úgyhogy ne viselkedj gyerekesen!

– Tudom. – vágta rá kelletlenül Kacchan.

– Midoriya pedig... Megint törött karral végezted, ugye? Urald az erőd és ne mond, hogy képtelen vagy kontrollálni! Unom a kifogásokat! Nem szeretem újra és újra elmondani ugyanazt. Amint kiküszöbölöd az irányítási bakit, sokra leszel képes. Érezd a nyomatékosítást, Midoriya! – szidott le és vegyes érzésekkel csak egy „Igen!"-nel feleltem.

Aizawa közben belekezdett egy teljesen hétköznapi feladatkiosztásba, amit pont annyira érdektelenül csinált, mint ahogy bármit. Begubózott a hálózsákjába és már aludt is. Amíg a többiek azon veszekedtek, hogy ki legyen az osztályelnök, én csak a hernyónak álcázott Ofőnket figyeltem, ahogy szunyókál. 

Vajon itt a többiek is tudják, hogy azért látszik mindig ilyen ramatynak, mert egész éjjel fenn van és alig alszik? Magányosan üldözi a bűnt és sorban fogja el a Gonosztevőket. Még most is, hogy tudja, nappal minket kell pesztrálnia, még mindig egyedül dolgozik, teljes munkaidőben! Így nem csoda, hogy totál nem 30-nak néz ki, hanem kicsit többnek, és ennek fényében az sem meglepő, hogy nincs ideje magára és ilyen elhanyagoltnak tűnik.

Iida közben fennkölt monológgal felvetette a szavazást és mindenki beleegyezett. Hamar kiderült az eredmény, ami érthetetlen módon az én győzelmemmel zárult. Tágra nyílt szemmel, meglepődve bámultam a listát, aminek végre nem a legvégén kullogtam, hanem az előkelő első helyén álltam és már ettől elérzékenyültem.

Szememet törölgetve sétáltam ki a tábla elé és Yaoyorozu már ott várt. Odasúgtam neki, hogy én igazából nem szeretnék Elnök lenni és főleg nagyobb társaság előtt beszélni, de ő erre csak megrántotta a vállát. Végül is, ha megszavazott az a plusz két fő, akkor valahogy majd csak kibírom.

Csütörtök kora reggel, minden gördülékenyen ment a felkelésnél, így jóval hamarabb az iskolához értem de az újságírók még mindig ott voltak a kapuban. Őszintén nem volt kedvem ma is átverekedni magam rajtuk és az út túloldaláról kezdtem figyelni, ahogy minden U.A.-s egyenruhában lévő társamat lerohanják és akik hősnek készülvén, gyáván megfutamodnak. 

Mosolyogva tettem le a táskámat a földre, guggoltam le és próbáltam a fehérjeturmixomat előkaparni belőle, mikor egy cica, hirtelen a bundájával végigsimította a csupasz combomat és kétszer végigtekeredett rajtam, oda-vissza, mire óvatosan simogatni kezdtem. Bársonyos fehér bundája volt és látszott, hogy nem kóbor macska. Felnézve kerestem a tulaját és meghökkenve vettem észre, hogy egy srác áll mellettem a járdán, pár méterrel arrébb, aki az előbb még egészen biztosan nem volt ott. Fekete kapucnis pulcsijától sokat nem lehetett belőle látni, zsebre tett kézzel, mozdulatlanul állt. Mivel még mindig guggoltam a piros cipője elég szembetűnő volt és innen is tökéletesen láttam, hogy a fekete nadrágján fehér szőrszálak világítanak.

– Aranyos a macskád! – szóltam oda kedvesen, mire rám sem bagózva, csak lassan annyit válaszolt.

– Nem az enyém. – és ahogy kiejtette az első szót, a cica, a lábánál termet és pár nyolcas ívet dörgölt a vádlijához.

A kezembe tartott turmixommal vigyorogva felálltam.

– És ezt neki is mondtad? – és lazán beleittam.

– Minden egyes nap. De csökönyös a rohadt dögje! – válaszolta érdektelenül, mire kitört belőlem a nevetés. A macska éles nyávogással és helyből távolugrással díjazta, hogy megijesztettem. A reggelim az orromon folyt ki, ami nem volt túl nőies de vicces egész biztos. Az ismeretlen szeme sarkából végignézte a műsort és mintha a szája íve, mosolyra húzódott volna.

Kapkodva keresni kezdtem a zsebkendőmet de az oldalról, a srác felől érkezett. Nem fordult felém, rám sem nézett, csak kivett a zsebéből egy csomag pzs-t és egyenesen karral tartotta. Fura volt egy pillanatra, hogy csak a négy ujjával érinti, de nem volt időm ezen elmerengeni, heves bólogatások mellett, óvatosan elvettem és kivettem belőle egyet, majd a többit a zsebembe tettem. 

Orr törölgetés közben, azon járt az agyam, hogy mennyire tetszett, hogy nem csak simán kivágta magát a vesztes helyzetből, de ezt mennyire lazán tette, aztán pedig a villámgyors reakciójával le is kötelezett. Hm... Ki lehet Ő? Mondjuk, ilyen dumával biztos nem riporter és járókelőkhöz képest pedig nem siet. Talán csak bámészkodik, úgy mint én?

Rendbe szedtem magam és vörös fejjel próbáltam lenyugtatni az agyam, hogy úgysem ismerem, így nem is égtem be előtte annyira, mintha ezt egy barát előtt csináltam volna meg. Kínos érzéssel ittam meg a maradék fehérjémet. Pár perc is eltelhetett, amit teljes csöndben töltöttünk el, mondjuk a cica néha hangosan dorombolt a lábamnál de reagálás híján tovább állt. Néztem az irányt, amerre távolodott tőlünk az állat, mire megszólalt a gazdája.

– Miért nem mész be? – és megvakarta a nyakát.

– Te miért állsz itt? – kérdeztem vissza, mert nem volt kedvem kifejteni a választ.

– Várok valakit.

– Értem... – na, csak nem ő is otaku, úgy mint én? – Ha All Might-ot, akkor ma nincs órája.

– Igazán?

– Igen. Nem is értem miért nem fogják ezt a riporterek. Olyan idegesítőek... Mindenki All Mightot akarja. – sóhajtottam és eltettem a táskámba az üres kulacsomat.

– Mondhatjuk így is... – gondolkozott el és egyre sűrűbben vakarózott. Pislogtam rá párat és komolyan érdekelni kezdett, miért csinálja ezt, így még közelebb léptem hozzá.

– Allergiás vagy? – kérdeztem de amint látta, hogy nézem abbahagyta.

– Igen, a bámulásra! – válaszolta és dühösen egész testtel felém fordult. Karmazsin írisze rám villant és szemébe omló haja takarta a fél arcát. Gyerekkori heg csúfította az ajkait és a szemhéját, bőre pedig a sok kaparástól karcos volt.

– Én-én... – torpantam meg de Kacchan után, tőle már meg sem ijedtem. Nem a kinézete és nem is kisugárzása, hanem egyszerűen a szeméből áradó szomorúság taglózott le és ez az arcomra is kiült. Bocsánatot akartam kérni, meg rámosolyogni, hogy felvidítsam de az a rengeteg elfojtott érzés, amit felőle éreztem, egyszerűen megakadályozott benne és csak dadogtam, mint valami féleszű.

– DEKU!!! – hallottam már messziről Urarakát. Kizökkentve pördültem a hangja irányába. 

Akkor még nem érezhettem de a hajam vége a nagy lendületben, a vállához csapódott és akkor már nem hallhattam, mégis kiejtette a száján... „A legközelebbi viszontlátásig... Deku."

– Szia Uraraka! – mondtam, ahogy két pillanat múlva már közel járt a barátnőm.

– Mit csinálsz itt?

– Csak beszélgettem... vele... – és hátrafordulván nem állt mögöttem senki. Kapkodva szétnéztem de közel s távol egy embert sem láttam.

– Hogy kivel? – kérdezte Uraraka.

Huh, de fura. Fura a helyzet, fura volt a srác. Nem értem. Hisz itt állt és még pzs-t is adott. Benyúltam a zsebembe, ahová a csomagot tettem de már nem volt ott. Na ez is milyen fura!

– Senkivel... Azt hittem... de csak beképzeltem... Bemegyünk? – kérdeztem szórakozottan, ahogy felvettem a táskámat a földről.