Zöld Villám | BNHA

2.11./2

Csengésében, az unottság mellett mintha sajnálatot hallottam volna ki.

– Nem! Dehogyis, Todoroki! – pördültem meg az erőltettet mosolyommal az arcomon. Zavaromba csupa olyan gondolat sorakozott az agyamba, hogy mégis mi a fenét keres itt?

– Hmm... – csóválta meg a fejét, ahogy a mellém, a korlátnak támaszkodott. Hatalmasra nyílt szemekkel követtem és fordultam a küzdőtér felé. – Te jóban vagy Bakugoval, ugye? Szoros a kapcsolatotok?

– Miii? – hördültem fel. – Nem! ...Ő... Elképesztő... Elképesztően erős! Heves, ám ugyanakkor megfontolt és talán, még nálad is jobban akar győzni! De én semmit sem tudok róla, és nem is érdekel, mert egyáltalán nem vagyunk jóban! – még hogy szoros kapcsolatban Kacchannal? Todoroki eddig hol volt?! Nem látta, hogy állandóan piszkál és több ízben majdnem kinyírt?

– Nekem nem úgy tűnik... – motyogta, és mikor Kacchan hátrálni kezdett Kirishima elől a küzdőtéren, aki több ütéssel már betalált a mindig dühös fiúnak, újra feszülten rámarkoltam a korlátra, mitől persze, megint leesett, hogy eeez fáááj.

– Hmm... – csóválta meg ismét a fejét, ahogy egy halvány mosoly kúszott az arcára. – Megnézhetem? – kérdezte a kezét felém nyújtva. Roppant elégedett volt, hogy rajtakapott egy hazugságon.

– Neked nem készülnöd kellene? – nyögtem és nem akaródzott teljesíteni a kérését, nem kívántam megmutatni neki az undorító görbeségemet.

– De. Épp a gyengélkedőről jöttem, Recovery meggyógyított... Most pedig információt gyűjtők az ellenfelemről. – mondta sokatmondóan de közben a még mindig nyújtott kezére pillantott nyomatékosan.

Csíkká húztam a számat a nemtetszésem jeleként, és vonakodva tettem bele a csúnya tenyeremet markába, amitől kézfejeink méretkülönbsége jól kirajzolódott.

Óvatosan megnézte, sőt, még a torna felsőm ujját is felhúzta, ahogy követte bőrömbe ivódott szabálytalan mintát.

– Lesz még szebb is... – törtem meg a csendet, mikor már egy perce néztem arca rezdüléseit, miként váltakoznak a gondolatok a fejébe, majd akkor folytattam, mikor váratlanul megszeppent arcomhoz érve, a vékony horzsolásnál tartotta meleg ujját. – Ami történt... Ezt mind én akartam... Nem a te...

– Azt hiszem! – vágott hirtelen szavamba. – Attól még... sajnálom.

– É-én is sajnálom, amiket mondtam... Nem volt jogom...

– Nem! – legyintett. – Nem mondtál semmi olyat, ami nem volt helytálló. – vette el a kezét és fordult el tőlem. – Még át kell gondolnom mi legyen ezután. Merre induljak... – roskadt magába, mit csupán a szemében játszó fény megfakulása jelzett.

Ettől késztetést éreztem, hogy valami vigasztalót mondjak neki.

– Tudod, számomra a U.A.-be jutás, olyan volt, mintha tiszta lapot kaptam volna az élettől. Még csak most álltam a startvonalhoz, most kezdődik számunkra a kaland... De Te... Az év eleje óta, olyan mintha neked még lenne tenni valód mielőtt elindulnál a saját utadon. Most már sejtem mi lehet az, de ezt csak te tudod elrendezni magadban... Amíg készen nem állsz, mi várunk rád! – és szívből mosolyogtam rá. – Igaz, mondtad, hogy neked nem sokat számítunk, de sokkal szórakoztatóbb ha együtt megyünk végig az úton! Hisz közénk tartozol! – bólogattam biztatóan. – Te is az osztály része vagy...! – és oly csillogó tekintettel néztem rá, hogy egyszerűen képtelen volt bármi lelombozót válaszolnia.

– Lehet... – hagyta rám. – Talán megteszem, amit már rég meg kellett volna...

Mosolyogtam mint valami idióta, ahogy helyeslően bólintottam, mit ő is viszonzott de akkor Present Mic harsogni kezdett, amint Kacchan végre elkezdett támadni, a még mindig tartó meccsen.