Zöld Villám | BNHA

2.3./1

Todoroki megállt egy pillanatra a hatalmas robotok láttán, amik elállták az útját és már körvonalazódott is bennem, hogy ha eddig nőiesen futottam a srác után, most szó szerint tapadnom kell rá, mert ez veszélyes mutatvány lesz. Rögtön tudtam, hogy nincs más választása mint az, amit majd tenni fog.

Present Mic számunkra alig hallhatóan bemutatta a Robo Inferno csapatot, amik csupa olyan hatalmas gépszörnyekből állt, mint amit lezúztam a felvételin.

– Szóval ilyeneket vetettek be a vizsgán? – nézett rám kíváncsian Todoroki és az arcomról rögtön leolvasta a választ. – Hát, csak ennyire telik? – fordult vissza a 0P robotok felé és elsötétült a tekintete. – Ha már ennyit bajlódtak vele, kitalálhattak volna valami erősebbet is... Hiszen a hülye öregem figyel engem! – mondta és erősen meglendítette a kezét. Abban a pillanatban elkezdtem futni de úgy, mintha az életem múlna rajta.

A robot mozdulat közben jéggé fagyott és Todoroki is sprintelni kezdett, ahogy utolért láttam, ahogy meglátszik a lehelete. Talán túlságosan is kihűlt a teste?

– Ne bámulj már, és ne kövess! – vetette oda, majd hátranézve a tömeghez szólt. – Én a helyetekben nem indulnék el... Instabil állapotban fagyasztottam meg őket! Összefognak dőlni... és direkt! – fejezte be és mintha a szája szeglete felfelé görbült volna. Nem szép a káröröm, de legalább már nem olyan dühös, mint egy perce volt.

Ahogy ígérte, a robotok egymásra dőlve törtek össze a saját súlyuk alatt és aki a figyelmeztetés ellenére elindult, azt maguk alá temették. Lefékeztem, hogy lássam hátha menteni kéne valakit de a porfelhőtől és a hatalmas robotok keltette légáramlattól, semmit sem láttam, nem tehettem mást, futottam tovább. Csak bíztam benne, hogy senki sem sérült meg, és hogy a többi akadályt is ugyanígy meg tudom majd oldani. Todoroki árnyékában.

Vajon melyik percben fordul hátra és fagyaszt le? Erre is fel kell készülnöm. Mint egy égi jelként pont ekkor elém zuhant egy nem túl nagy robot darabka, amit felkaptam és a kilógó kábelével a hátamra kötöttem. Pajzsként és fegyverként is használhatom. Nem nehéz, remélem valamire még jó lesz és nem feleslegesen cipelem végig.

Csak ketten értünk a következő akadályhoz, egy mélységes mély szakadék, fura szigetekkel, köztük kifeszített kötéllel. Hát, remélem a tériszonyom nem jön elő, majd... nem nézek le. Jó taktika.

Todoroki kissé nekifutott és végigfagyasztotta a kötelet, amin nemes egyszerűséggel végig siklott. Ez valami olyasmi érzés lehet, mint amikor régen, gyerekként, sima talpú cipőben csúszkáltunk az általános iskola, tükörsimára kopott kövén? Mert akkor nekem is menni fog. Talán.

Az első szakasz gond nélkül ment is. A másodikra már nagyobb lendületet vettem és pont átértem de a harmadik már sokkal görbébb volt. Todoroki is látta a hezitálásomat, nézte, ahogy neki futok és azt is, ahogy a vége előtt egy méterrel elvesztem az egyensúlyomat, megcsúszva estem a sötétség irányába de szerencsére megragadtam a kötelet, így úgy lógtam ott, mint a kiteregetett tiszta ruha.

– Eh, ez hideg. Hideg. Hideg. – hadartam és reflexszerűen lenéztem.

Ezt utóbb, végzetes hibának minősítettem.

A következő pillanatban lefagytam, megszédültem és az ujjaim elgémberedve nem szorították tovább a fagyos kötelet, ennek következtében, az kicsúszott a markomból és sikítva zuhantam a mélybe.

Leheletemet fehérre festette a hideg, ami megcsapott, majd a rideg keménysége is utolért. A fenekemen csúsztam a szakadék széléhez, majd állva megöleltem a földes falat, arcom hozzányomódott, ami most borzalmas nagy biztonságérzetet nyújtott. Istenem, egy biztos pont!