Zöld Villám | BNHA

2.13./1

Hétfő reggel a tömött vonaton, én is megéreztem azt a kellemetlen érzést, amit Todoroki már olyan nagyon jól ismert.

– „Tesó, figyi, ez nem ő? ...Aha, de a csaj a tv-ből... Tudod... Izé... Aki csinálta azt a nagy robbanást, jaja, amiben rendesen összetörte magát... a végén csúnyán vesztett is..."

Ehh... húztam el a számat ennek hallatán, és bár kicsit sem fogta vissza magát a két férfi, próbáltam úgy csinálni, mint aki meg sem hallotta, ám nem sokáig tettethettem a süketet. Egy munkába igyekvő kosztümös hölgy, finoman megfogta a vállamat, mire hátranéztem.

– Ügyes voltál a Sportfesztiválon! Majdnem sikerült! – bólintott mosolyogva, mit nem bírtam nem viszonozni. Erre persze a többi utas is felbátorodva felém fordulva bámulni kezdett, számukkal egyenesen arányosan nőtt a vörösség az arcomban.

Sajnos az eggyel későbbi vonattal jöttem, így lekéstem Uraraka és Iida járatát, ezáltal a suli felé, a zuhogó esőben egyedül sétáltam, amit nem is bántam, volt időm jobban átgondolni az előbb történteket, és leszámítva, hogy zavarba hoztak, végül csupa pozitív szóval halmozott el a vonat népe, ami végtelenül jól esett, ám észrevettem, hogy a tömegben volt pár ember, aki nem mosolygott. A tekintetük olyan fura volt... Vajon van valami bajuk a hősökkel?

– Jó reggelt, Midoriya! – harsogta túl Iida, az eső cseppek ütemes dobogását az esernyőmön, aki futva megelőzött. – Miért sétálsz ilyen lassan? El fogsz késni!

Erősebben szorítottam rá a fafogantyúra és még a hajszálam is vigyázállásba vágta magát.

– Elkésni?! Még van öt perc az első csengőig! – szóltam utána és kapkodni kezdtem a lábaimat.

Még hallottam, ahogy a szokásos kioktató stílusában magyaráz maga elé valami olyasmit, hogy tíz perccel hamarabb kell beérni, de csak foszlányokat értettem meg belőle, a köztünk egyre növő távolság miatt. Zihálva léptem a szekrényeinkhez, persze, Iida már kész volt a cipő váltással.

– Iida, izé... – néztem a srácra de ő direkt kerülte a tekintetemet.

– Ha a bátyámról akarsz kérdezni, nem kell aggódnod. Sajnálom, hogy feleslegesen kellett izgulnod... – és összeszedve magát, végre rám nézve elmosolyodott de éreztem, hogy ez nem a szívéből jött. Bólintott egyet és elfordulva magamra hagyott.

Gondterhelten siettem be az osztálytermünkbe és ahogy leültem, már lépett is be Aizawa Tanár úr. A Hős már kötései nélkül állt előttünk, járomcsontján egy fájdalmas emlékeket ébresztő maradandó heg virított. Bevillant a momentum, amikor megmentett, az is, mikor a Nomu felülkerekedett rajta, majd mikor a piros vére szét terült a betonon. Emlékeimben a színe oly élénken élt és kísértett, pont mint annak a macskás Srácnak a cipője... Bár összefutnánk még egyszer! Aranyos volt az a cica... és jól esett, ahogy kisegített azzal a papírzsepivel...

Újra Aizawa képességének kulcsa alatt elhelyezkedő sebhelyre tévedt a tekintetem, és mikor Tsuyu rákérdezett, zavarában még meg is vakarta azt.

– A Vénasszony ellátott rendesen. – ettől a mozdulatától, fájdalmasan realizáltam magamban a tényt, hogy nem is köszöntem meg neki azt, amit akkor tett... Talán óra után... – Na mindegy is, most sokkal fontosabb dolgunk akadt, különleges hősi szakfeladatot kell elvégeznünk.

Az osztálytársaim pusmogva próbálták kitalálni mi következik, az izgatottságuk rám is rám ragadt. Remélem nem valami gyakorlati feladat lesz, mert az megint fájni fog és Recovery nem is akar többet meggyógyítani... Az izgatottság átfordult aggódásba és tűkön ülve vártam, mit mond a tanárunk.