Zöld Villám | BNHA

1.1./2

 – Hékás, Deku! – kezdett bele a gúnyolódásba az általa rám ragasztott becenévvel. – Te a selejtesek alatt vagy! Nincs képességed! Hogy mersz egyáltalán egy ringbe szállni velem?! Már az vérig sért, ha egy mondatban ejtik ki a nevünket! – förmedt rám, én pedig ösztönösen a földön ülve hátráltam. Nem akartam tőle félni, legalábbis nem akartam, hogy lássa, hogy félek de most annyira váratlanul ért, hogy elfelejtkeztem magamról. Tisztán látszott rajta, hogy tetszik neki, amit lát.

– Ne! Várj, Kacchan! – szóltam hozzá lágyan, direkt használva azt a becenevét, amit kiskorunk óta használtam ha megszólítottam, hátha egy pillanatra eszébe jutnak, azok a szép napok és az is, hogy mennyire jó barátok voltunk és akkor talán megenyhülne felém. – Nem arról van szó, hogy versenyezni akarok veled! – mert Veled senki sem tudna. – Csak ez a célom gyerekkorom óta... de hát te tudod a legjobban, és hát... nem tudhatom, míg meg nem próbálom... – nyüszítettem már a végét mert éreztem, hogy ezzel túl messzire mentem.

– Hogy érted, hogy megpróbálod?! – akadt fenn ezen és a tenyerei elkezdtek füstölni. – Te mégis mi a fenét kezdenél ott?! Nincs is képességed! – kérdezte egyre idegesebben és hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Szomorúan lenéztem és tudtam, hogy igaza van. Neki mindig igaza van. Mit is akarhatnék? Gyenge vagyok és csak teher lennék mások számára. Kacchanra rászólt a Tanár, hogy nem illik a gyengébbeket bántani és hogy folytatná az órát. Ő fújt egyet és megjátszott nyugalommal visszaült a helyére. Én is ezt tettem és megfogadtam, hogy a mai nap extrán óvatos leszek és figyelni fogok, hogy ne kerüljek még véletlenül sem az útjába. Mint minden nap, gyomorgörccsel megfogadom ezt már az iskola kapujába de vannak napok, amikor a szerencse nem áll mellém.

Általában a kicsöngetés pillanatában nekem már csak a hátamat látják az osztálytársaim, akik között nincsenek barátaim, barátnőm Kacchan miatt sose volt és az itt lévők között, soha senki nem állt ki értem és nem kelt a védelmemre, hanem inkább együtt röhögtek a szenvedéseimen vele, amit jobb napjaimon sikeresen palástolok vagy szó szerint menekülőre fogom. Gyakran szoktam inkább angolosan távozni, nehogy támadási felületet adjak de ma a mobilom elvonta a figyelmemet és bárgyú vigyorral az arcomon, olvasgattam a legfrissebb híreket. All Might megint elkapta a gonoszt és megmentette az ártatlanokat. Sóhajtottam egyet és a friss képeket nézegetve újfent megállapítottam, hogy a korához képest mennyire jól néz ki. Tisztában vagyok vele, hogy az apám lehetne de sose érdekelt és titkon a végletekig bele vagyok zúgva.

– Mindenhol a reggeli incidens a téma! Sietnem kell haza, hogy beírjam a jegyzetfüzetembe! – motyogtam magamnak és sietősen csuktam be az előbb említett tárgyat, aminek az utolsó lapján az óra alatt elkészült szívecskés rajzaim voltak, amikbe mindenféle nyálas szöveget írtam, miközben All Mightra gondoltam. Hirtelen valaki kikapta a kezemből és már csak az üres levegőt markoltam.

– Még nem fejeztük be a csevegést, Deku! – mondta Kacchan elég lenézően és a két kötekedős haverja is megjelent mögötte, nem bírták ki, hogy bele ne szóljanak.

– Katsuki, az meg mi? "Hőselemzés a jövőre?" Ez komoly? – kérdezte Daiki és Nobuval hangosan nevetni kezdtek. Teljesen lefagytam attól a gondolattól, hogy véletlenül beleolvasnak és az, hogy kinevetnek közben, már nem is bosszantott.

– N-Nincs benne semmi! Add vissza! – kértem Kacchant de ezzel már abban a pillanatban tudtam, hogy hibát követtem el, amikor kimondtam mert rájött, hogy fontos számomra ez a füzet és általában azokat a dolgokat, egy mozdulattal megszokta semmisíteni. Ez a tény, a következő tettétől be is következet, amikor is a két tenyerét összeütötte és a füzetem elfüstölt.

– Ez aljas volt! – suttogtam és nyúltam volna a jegyzeteim maradékáért, amikor egy laza mozdulattal kidobta az ablakon. Teljesen megsemmisülten álltam és alig fogtam fel, amit ezek után mondott.

– A legjobb hősöknek már iskolás korukból is vannak történeteik. Azt akarom, hogy abban a fényben ragyogjak, hogy én vagyok az egyetlen itteni tanuló, aki bejutott a U.A.-be ebből a középszerű iskolából és akkor végre, nem kell többet látnom Téged! – mondta fölényesen de főleg bunkón. Láttam az arcán, hogy megerőlteti magát, hogy nyugodt maradjon és ez még félelmetesebb volt. Rátette az egyik kezét a vállamra, ami alól fekete füst szállingózott és jéghidegen folytatta, miközben forró érintése nyomot hagyott a ruhámon.

– Tehát, a lényeg; ne jelentkezz a U.A.-be, Te nagyfejű!

Tudta nagyon jól, hogy ha ezzel a szóval gúnyol ki, akkor tapint rá az érzékeny pontomra. Vajon mikor gyűlölt meg ennyire, hogy nekem ezt kelljen minden nap kiállnom? Vajon mit követtem el ellene? Hol hibáztam? Bár tudnám! Csak álltam és olyan sok minden tudtam volna beleordítani az arcába vagy addig ütni, amíg el nem párolog a dühöm de nem mozdult a testem.

– Ne már, legalább visszaszólhatnál valamit! – kezdte Nobu majd Daiki folytatta.

– Ne mondd ezt! Olyan szánalmas a csaj! Még mindig nem tud szembesülni a valósággal...

Kacchan megtorpant erre és vidáman hátrafordult.

– Ha ennyire szeretnél hős lenni, van egy gyorsabb út. Higgy benne, hogy a következő életedben lesz képességed és ugorj le egy jó magas háztetőről!

A szavai úgy hatoltak a szívembe mint ha csak éles kések lennének. Szemeimből eltűnt a fény és eddig a pillanatig, ezek a mondatok ütöttek a legnagyobbat, amióta terrorizálni kezdett. Az éles fájdalom nem akart múlni a mellkasomba és nyelni is alig bírtam. 

Ha tudná, hogy már sokszor megfordult ez a fejemben és volt, hogy csak kicsit kellett volna, hogy megtegyem, akkor is biztatna erre? Ha tudná, hogy mennyi szenvedést okoz nekem, vajon akkor is folytatná? Ha tudná, hogy mennyire szerettem őt régen, akkor is ezt csinálná? Nem akarom gyűlölni úgy, mint ő engem de amikor ilyeneket mond és dühös leszek rá, pillanat alatt elönt ez az érzés és utálom, végtelenül utálom, hogy ezt váltja ki belőlem. Hogy jutottunk idáig? 

Teljesen lesokkolva marcangoltam önmagam, miközben rápillantottam és élvezettel várta, hogy csak egy szót is visszaszóljak neki, hátha akkor folytathatja a megalázásomat. Felemelte a kezét és robbantgatott pár aprót a színpadias hatás kedvéért. 

Hogy utálom, amikor ezt csinálja! A torkom még mindig össze volt szorulva, a tüdőmön meg mintha ültek volna és baromira sok energiámba telt, hogy tartsam magam. Nem sírhatok! Előtte biztos nem.

Miután nem szóltam semmit, csak kivonult a teremből, mint aki jól végezte dolgát és vissza se nézett.