Zöld Villám | BNHA

1.2./3

 – Úgy néztél rám, mint aki segítséget kér! – mondtam és a kétségbeesett pánikot felváltotta az elhatározás, ami a zöld szememben is megcsillant.  – Van egy tervem! – hadartam neki, ahogy mindkét kezemmel benyúltam a nyálkába és Kacchan két csuklóját az oldalához tettem úgy, hogy a tenyerei a háta mögé nézzenek.

– Hagyd abba! Menj innen! – mordult rám Kacchan, amikor ennek a mozdulatomnak hála teljes testtel neki dőltem és megérezte a kezén az ujjaimat.

– Nem! Ha elég erősen egy irányba robbantasz akkor a... – kezdtem volna el ecsetelni neki fizikai fogalmakkal teletűzdelve a tervemet de a szörny kinyitotta a szemét és dühösen felém csapott. Kacchan abban a pillanatban minden maradék erejét beletette abba az egy robbantásába de nem volt elég erős, se gyors és a Nyálka támadása sikeresen lecsapott. Szorosan összezárt szemekkel, behúzott nyakkal markoltam Kacchan kezét, amikor az agyam felfogta, hogy a csapás lesújtott ámde én mégsem vagyok halott, kinyitottam a szemem és All Might állt ott izmos formájában.

– Tényleg szánalmas vagyok! 

– A-All Might... Ne-nem... – és ámulattal néztem fel rá.

– Mikor megdorgáltalak, nem azt mondtam, hogy minden szavamat ültesd át a gyakorlatba! – nézett rám és a szörny nyúlványai a testét borították, mert az előbbi támadás teljes ereje őt találta el. – A profik mindig kockára teszik az életüket! – kiáltotta és én elég közel álltam hozzá, hogy lássam, ahogy szája szélén lefolyik a vére és igazán szenved. Hatalmas tenyerével egyszerre fogta meg Kacchan és az én kezemet, a másikkal pedig támadásba lendült.

– Detroit Smash! – kiáltotta és ököllel csapta le az ellenfelét. Ez az egy ütés olyan hatalmas erőt fejtett ki, hogy még kilométerekkel arrébb is érezhető volt és ennek hatására elkezdett esni az eső. A rajongó tömeg találgatta az okait, volt szó légnyomásról, függőleges légáramlatról és felhőkről de ők is hamar megértették a nyilvánvalót, hogy All Might annyira erős, hogy jobb karja egyetlen csapásával megváltoztatta az időjárást! Végül az eső eloltotta a robbanások okozta tüzeket, és én és Kacchan pedig kiütve feküdtünk, mindkettőnk imádott kedvenc Hőse mögött de még onnan is jól láttam, ahogy All Might észrevétlenül letörli a vért a szájáról és egy leheletnyit meginog. Sírni akartam és a bocsánatáért esdekelni, aztán ezerszer megköszönni és hálásnak lenni neki, hogy megmentette az életünket de semmi mást nem csináltam csak tehetetlenül aggódtam miatta.

Ezután a hősök összegyűjtötték a szétszóródott Nyálkát és biztonságban átadták a rendőrségnek, amíg magamhoz nem tértem. A hősöktől nagyrészt csak szidást kaptam, miközben All Might-ot figyeltem... Kacchant pedig  folyamatosan dicsérték, mégis amikor félve rápillantottam, úgy nézett vissza rám, mint ha a megszokottnál is dühösebb lenne rám...

Már a házunk utcájában sétáltam és folyamatosan sóhajtoztam mert annyira sajnáltam az egészet és annyira szerettem volna bocsánatot kérni All Might-tól, de folyton interjúztatták, így nem tudtam de azt gondoltam, hogy megpróbálok írni neki a honlapjára, ha hazaértem, hátha elolvassa...

– Hé, Deku!!! – kiáltottak utánam. Kacchan volt az, aki futva ért utol és amikor kifújta magát jutott eszébe az, hogy mennyire dühös is rám. – Nem kértem a segítségedet! És te sem segítettél rajtam! Világos?! Én egyedül is boldogultam és Te pedig feleslegesen veszélybe sodortad magad. – üvöltözte. – Te-te-te csak egy képesség nélküli jelentéktelen senki vagy, aki pakli nélkül kártyázik! Meg is halhattál volna! Az Isten verjen meg, rohadt idióta! – fejezte be majd vett egy éles hátraarcot és elsétált.

Komolyan meg sem lepődtem ezen. Teljesen igaza volt, már megint. Nem értem el semmit, és nem változtattam semmin. De boldog vagyok, hogy túlélte és jól van.

Most már gondolkodhatok az igazi jövőmön... Van azért egy jó oldala is, hogy nemsokára másik iskolába fog járni. Végre nem kell látnom minden egyes nap és így majd hamar el fog felejteni engem... Várom már azt a percet, amikor ismeretlenül újra találkozunk az utcán és amikor meglát, nem az fog az eszébe jutni legelőször, hogy mennyire gyűlöl engem, nekem pedig nem ugrik gombóccá a gyomrom pusztán a látványától is. Remélem évekkel később lesz még olyan találkozásunk, amikor majd normálisan el tudunk beszélgetni egymással, mint a régi szép időkben. Szívembe fájdalom költözött és bánatosan ki akartam fújni a levegőt, amikor könnyes szemeim előtt, ott termett All Might egy „Itt vagyok!" klasszikus felkiáltásával.

– A-A-All Might?! – sikoltottam fel és izgatottan körbenéztem de kihalt volt az utca. – Mit keresel itt? Egész idáig körbevettek a riporterek... – kezdtem volna el szabadkozni, hogy miért is nem mentem oda hozzá bocsánatot kérni de félbeszakított.

– A profik egyszerre küzdenek az ellenséggel és az idővel! – mondta megnyugtatás gyanánt, hogy nem kell bocsánatot kérnem, aztán vehemensen folytatta. – Gyerekjáték volt meglépni előlük. Hogy miért? Mert én vagyok All Might..! – műsorozott, amihez én lelkesen asszisztáltam mint közönség. Épp befeszítette izmos formáját, amikor vért köpve visszaváltozott egy pukkanás kíséretében, amitől úgy megijedtem, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről... Annyira félelmetes Őt így látni, annyira emberien esendő...

– Kölyök, megköszönni, helyesbíteni és javaslatot tenni jöttem. – kezdte el miközben letörölte a vért. – Ha nem lettél volna ott... ha nem meséltél volna az álmaidról... Csak egy fickó lennék testhezálló ruhában, aki csak a száját jártatja. Köszönöm!

– Az nem lehet! – vágtam rá vehemensen. – Minden az én hibám volt. A munkád útjába álltam... és mindenféle nem helyénvaló dolgot mondtam, tudván, hogy nincs is képességem.

– Ez igaz. Ez azért volt, mert akkor a bátortalan, képesség nélküli éned volt a felszínen... és én arra reagáltam. A legnagyobb hősöknek már iskolás korukban is nagy történeteik vannak. A legtöbbjük történetében egy dolog közös. A testük anélkül mozdult meg, hogy gondolkodtak volna rajta... – néztem hatalmas szemekkel rá és elöntöttek az érzések, amitől a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. – Ez veled is így történt, ugye?

Összegörnyedtem és nehezen de kipréseltem magamból egy igent. Úgy éreztem, hogy életemben egyszer végre valamit jól csináltam. Talán mégsem vagyok annyira selejt... 

És ez az érzés már elég volt számomra... Elégnek kell lennie! De All Might hirtelen olyat tett, ami minden kincset megért. A legkedvesebb mosolyával az arcán elém állt és váratlanul átölelt. Szorosan és megnyugtatóan. Egy pillanatig zavarba jöttem, nem tudtam mit kéne reagálnom erre de ösztönösen átöleltem, én is úgy mint ő engem és próbáltam jól az eszembe vésni ezt percet. Boldog voltam és már nem volt semmi, ami ennél is többet jelenthetett volna de Hősöm olyan mondattal folytatta, amit még Anyukám sem mondott nekem soha.

– Lehet belőled hős!

Egyre hangosabban zokogtam, ahogy a lelkem legmélyéről az elfojtott érzéseim előtörtek. Talán most, elég közel vagyunk egymáshoz ahhoz, hogy észrevegye, ahogy a súlyos lánc a lelkemről, ami eddig gúzsba kötött, hatalmas koppanással lehullt.

Az álmok valósággá válhatnak. 

Mellesleg, elfelejtettem megemlíteni, hogy ez annak a története, hogy hogyan váltam én, a selejtes lányból a legnagyobb hőssé.