Zöld Villám | BNHA

2.13./3

Uraraka hümmögött valamit, amit már nem értettem, az ajtó hangos siklásának majd csukódásának zaja elnyomta a hangját.

– Tanár úr! – szóltam pár diákon át, mire a baljós hangulatot árasztó sötét alak kelletlenül hátra fordult, álmos tekintettel kereste a zaj forrását. – Beszélhetnénk?

– Áh, Midoryia! Mit akarsz?

– Csak... Csak... – és zavartan körbetekintettem a folyóson lézengő tanulókra pillantva.

– Hát jó! Gyere be a tanáriba. – sóhajtott és meg sem várva a reakciómat, roham léptekbe elindult. Nőiesen loholtam utána, végül nem a közös irodába hanem a saját tanári szobájába lépett be velem együtt.

– Most már mondhatod. De csak röviden. Nem érek rá.

– I-igen! Csak annyit szerettem volna mondani, hogy igaza volt... – és szomorúan rápillantottam a szeme alatti hegre. – Borzasztóan sajnálom, hogy a gyengeségem miatt... akkor... súlyosan megsebesült. – pislogás nélkül meredt rám, fekete szemébe most nem láttam semmi szarkasztikus csillogást. Mintha... Lehet, hogy nem érti, hogy mire akarok kilyukadni? Vettem egy nagy levegőt és egyenes háttal dőltem bele a mérhetetlen hálám kimutatásába de a meghajlásos mozdulatomat már nem bírtam véghez vinni, rájött mire készülök, villámgyorsan félkézzel az arcomnál tartva megállította azt.

Persze, ennek hatására elvesztettem az egyensúlyomat, bár az elhatározásomban nem bírt megingatni, így miközben ellentartottam, kitartóan folytattam. – Akkor is köszönöm, hogy megmentette az életemet! – és nehezen visszanyertem az egyensúlyomat, hátrébb lépve komolyan néztem rá. – Ha nem használja a képességét Shigarakin, én már egy... egy kupac hamu lennék! – hadartam el emelt hanggal, felhasználva az összes levegőt a tüdőmből.

Mérgesen túrtam bele a kusza tincseimbe, mik közül könnybe lábadt szemekkel felnézve rá, ő csak simán nemtörődöm módon elhessegette szavaimat.

– Midoriya, ez teljesen felesleges volt! Én csak a munkámat végeztem. Meg kell védenem mindenkit, legyen az akár egy diákom, akár egy mihaszna ember vagy ennek a kettőnek a keresztmetszete... – és egy röpke pillanatra mintha mosoly suhant volna át az arcán, de gyorsan korrigálta a hibáját, köhintett egyet, hogy elvegye az élét a beszólásának majd mikor észrevette, hogy szemrebbenés nélkül az arcát tanulmányozva lepattan rólam a sértése, újra megpiszkálta a hegét. Tehát zavarba jött. – Jól van, ne rabold tovább az időmet. Viszlát. – majd az ajtó kilincsére markolva mutatta az utamat, én pedig feldúlt ábrázatom mögött elrejtve boldogan követtem, pedig konkrétan páros lábbal rúgott ki a szobájából, mégis jólesett, hogy megköszönhettem, még ha őt ez nem is izgatta.

Kilépve, Aizawa nem jött utánam. A csukódó ajtajától csupán egy lépéssel később Toshi izmos formájában termet előttem egy sokatmondó tekintettel.

– Midorya! Beszélnünk kell!

– All Might! – és felé fordulva szemem sarkából láttam csak, hogy Aizawa végül nem csukta be mögöttem az ajtót, nagy volt az esély arra, hogy még mindig ott áll és direkt állította meg a mozdulatát. – Khm, Tanár úr! Miben segíthetek? – kapcsoltam tiszteletteljes hangnemre és jelentőségteljesen az ajtóra pillantottam, amivel Toshit sikeresen zavarba hoztam.

– Gyere velem kicsit a Tanáriba. A papírok miatt. – hangsúlyozta ki a végét majd indult is el. Szorosan követtem, de még utoljára hátranézve pont láttam, hogy Aizawa a kilincset lenyomva lökte be az ajtaját a helyére.

Hallótávolságon kívül izgatottan kérdeztem Toshit de ő csak megrázta a fejét. Teljesen addig némaságba burkolózott, míg be nem értünk a saját irodájába.