Yu Yu Hakusho: Kimiko története

26.fejezet: Az első küzdelmek

Reggel, amikor újra felébredtem, már nem Hiei vállának voltam dőlve, valaki a kanapéra fektetett. Mégsem hittem, hogy álmodtam a történteket. Mikor mindenki elkészült, elindultunk az arénába. Yusuke azóta is aludt, sehogy sem tudtuk felébreszteni. Kezdtem aggódni érte, de próbáltam nyugtatni magam, hogy csak borzasztóan kimerült, és a testének több töltődésre van szüksége. Ezúttal Kuwabara kapta fel a hátára, és úgy hoztuk magunkkal a versenyre.

Külön bejáraton léptünk a stadionba, de odakint már hatalmas tömeg várta a verseny kezdetét. Mind démonok, vérszomjas dögök. Nem kellett sokat várnunk, hallottuk, hogy a verseny kommentátora, egy bizonyos Koto nevű macskadémonlány lassan felkonferálja a versenyzőket.

- Bemutatom az első meccs csapatait! – beszélt a mikrofonba. – A Rokuyukai csapat! – harsogta. A közönség üdvrivalgásba kezdett. Rengetegen ültek a nézőtéren. – Az ellenfelük pedig, az Urameshi csapat! – mutatott felénk, mi pedig kisétáltunk az árnyékból, az aréna közepe felé. A nézősereg minket már nem fogadott olyan jó szívvel, mint az ellenfeleinket.

- Tűnjetek innen!

- Menjetek a pokolba! – fújoltak.

- Hiei, Kurama, ti árulók! Nektek annyi! – felkaptam a fejem és haragosan siklattam végig tekintetemet a nézőkön.

- Ne törődj velük Kimiko. – szólt halkan Kurama. Ő oda se bagózott ezeknek a gyáva férgeknek.

- Azért elég gyilkos fogadtatást kapunk. – morgolódott Kuwabara is. – Minden frusztrációjukat rajtunk élik ki.

- Csapatok! Gyertek közelebb! – hívott fel minket a ringre a macskalány. Szemtől szembe kerültünk a Rokuyukai csapattal. Alig egy méter választott el tőlük. Zeru és Rinku mellett még három kicsit sem szimpatikusabb démon méregetett minket. Ők öten voltak, így kicsit furán éreztem magam, hogy én itt állok hatodikként, mint egy kakukktojás. Mégis jobb lett volna, ha nem tartalékosként érkezek. Ezt így most olyan megalázónak fogtam fel. – A harc stílusáról és szabályairól a kapitányok egyeznek meg. Ha ez nem sikerül, mind az öt tag megküzd egymással, és a legtöbb győzelemmel rendelkező csapat jut tovább. – magyarázta a szabályokat Koto.

- A mi hülye kapitányunk még alszik. – szűrte a fogai közt Kuwabara – Mi lesz így a mai küzdelemmel?

- Akkor legyél te a kapitány, Kuwabara. – nevezte ki Kurama mosolyogva.

- Mi? Hogy én? – virult a feje. – Rendben! Vállalom! Igyekezni fogok a csapatért! – vágott eltökélt arcot.

- Barom.. – motyogta Hiei. Halkan felkuncogtam mellette. Kuwabara -oldalán az alvó Yusukével- és Zeru egymás elé sétáltak. Feszültség töltötte be a levegőt kettejük között.

- Bárhogy harcolhatunk, de jobb szeretem az egy-egy elleni küzdelmet. – vetette fel Zeru – Szeretném minél tovább élvezni a játékot.

- Ahogy akarod! Az igazi férfiak egy az egy ellen harcolnak. – egyezett bele Kuwabara.

- Egy az egy ellen állnak ki! A legtöbb győzelem jut tovább! – jelentette be Koto hangosan a közönségnek a döntést. Zeru és Kuwabara megfordultak, mindketten a saját csapata felé sétáltak, de Zeru váratlanul megtorpant, és felénk nézve elengedte szellemi erejét. Mintha lángok csaptak volna ki a testéből. Egyértelműen félemlítés céljából mutogatta. Az jutott eszembe, hogy talán Hiei lenne a legmegfelelőbb ellenfél számára.

- Urameshit akarja provokálni. – morogta Kuwabara mellettem. Jobban megnézve Zerut, valóban úgy tűnt, mintha Yusukét figyelné. Biztos bosszantotta, hogy alszik. Kutyába se veszi őket. Magamban elmosolyodtam. Ezek nem ellenfelek a számára. – Ébredj már fel Urameshi! – morogta a képébe Kuwabara. Ekkor Zeru tüze megindult felénk, és körbe vett minket. Hiei védelmezően lépett közém és a tűz közé. Kurama is közelebb húzódott hozzám. Mindkettőjükön meglepődtem kicsit. Olyan volt, mintha ösztönből védelmeztek volna.