Yu Yu Hakusho: Kimiko története

3.fejezet: Köszönet

Eltelt néhány nap, mióta Yusuke megjelent nekünk Kuwabara képében. Azóta nem mutatkozott előttünk semmilyen formában, de Keikoval továbbra is reménnyel telve vártunk. Yusuke testét kivettük a koporsóból, és a szobájába fektettük egy futonra. Először elgondolkoztunk, hogy talán látnia kéne egy orvosnak, de aztán elvetettük az ötletet. Ha Yusuke azt mondta, csupán annyi a dolgunk, hogy vigyázzunk a testére, ne égessük el, akkor talán jobb, ha addig senki sem tud róla. Lehet, hogyha ráteszik mindenféle gépekre egy kórházban, az csak megnehezítené neki a feltámadást.

Így, hát még a szüleinknek sem mertünk szólni. Elég lesz majd akkor megdöbbenniük, amikor Yusuke megjelenik az éttermükben. Élvezet lesz látni az arcukat, már alig vártam. Azonban a különös érzés, miszerint valaki figyel engem, továbbra sem csitult el. De már volt egy sejtésem, kitől is származhattak a figyelő szemek. Csupán azt nem értettem, hogy érezhetek ilyesmit, mikor Keiko látszólag semmi hasonlót nem tapasztalt. Még rá is kérdeztem nem sokkal azután, hogy beszéltünk a Kuwabara/Yusukéval, de elmondása szerint neki nem voltak ilyen érzései.

Azon a napon is ilyesmire lettem figyelmes, amikor Keikoval éppen a suliból sétáltunk hazafelé. Már sötétedett, mi pedig a kedvenc útvonalunkon mentünk, a folyó mellett. Már nem csak azt éreztem, hogy figyelnek, de hangokat is elkezdtem hallani. Beszélgetést. Bár értelmes szavakat nem tudtam kivenni belőle. Keiko nem úgy nézett ki, mint akinek feltűnt volna bármi hasonló, így inkább nem mondtam semmit.

Annyira elgondolkoztam ezen, hogy nem is vettem észre, amikor három fiatal fiú utunkat állták.

- Hé! Tündérkék! – jöttek közelebb hozzánk – Nem tudnátok kisegíteni minket egy kis pénzzel? – vigyorgott a középső. Keiko ijedten hátrálni kezdett, én pedig csak kérdőn felhúztam egyik szemöldököm. – 500 yen elég lesz, ha nincs nálatok több pénz.

- Félrever a szívetek? – csóváltam a fejem hitetlenül. – Mégis miből gondoltátok, hogy akár csak fél yent is kapnátok tőlünk? – Keiko mögém állt, és a karomba kapaszkodott. Tudta, hogy én mindkettőnket meg tudom védeni.

- Hogy felvágták a nyelved kisanyám! – magasodott felém a szószátyár – Úgy gondolod, van választásod? – kapta el a karomat és megszorította. Legalábbis ezt sejtettem az ujjai mozgásából. Érezni nem éreztem sok erőt bennük. A másik kettő is közelebb jött, egyikük a húgom után kapott. Már éppen arra készültem, hogy pofon vágom a Keikot taperolót, amikor valami olyat láttam, amitől a levegőm is bent rekedt.

A srác, aki Keikot zaklatta.., a fején átment egy ököl.

Yusuke ökle.

A jelenséget csak egy pillanatra érzékeltem, aztán már el is tűnt. A fiú pedig úgy tűnt, ebből semmit sem vett észre. Nem is esett semmi bántódása.

- Csukd be a szád aranyom! – heherészett az engem inzultáló szöcskefejű ficsúr. – Mit bámulsz ennyire? Add ide a pénztárcád, ne kelljen még egyszer mondanom!

- HÉ! – kiáltott valaki. Mindannyian a hang irányába kaptuk a fejünket. Nem kis meglepetésemre Kuwabara és a bandája álltak előttünk. Közeledtükre a minket zaklató három fiú hátrálni kezdett. – Ha jól látom, ti a Kasanegabuchi iskolából vagytok! Mit akartok a lányoktól? – vonta őket kérdőre haragosan. Majd lágy hangon felénk fordult – Keiko, Kimiko, menjetek innen gyorsan!

- Na, de..

- Nyugi, majd mi elintézzük a dolgot ezekkel!

- Várj Kuwabara, segítek nektek! – fogtam meg a karját. Hálás voltam, hogy a segítségünkre sietett, de nem akartam, hogy megint miattunk sérüljön meg. Bár a múltkori verekedések okozta sebei már elmúltak az arcáról, féltem, hogy újakat fog szerezni.