Yu Yu Hakusho: Kimiko története

7.fejezet: Ez még csak a kezdet

Yusuke újra az élők között volt. Ébredése után Keikoval még sokáig vele maradtunk, nem tudtunk betelni a boldogsággal. Több, mint egy hónap telt el, azóta, hogy azt hittük végleg elvesztettük őt, erre ismét velünk van. Mesélt egy kicsit arról, amik vele történtek, míg szellemként tengődött, mi pedig arról, hogy miket is hagyott ki. Bár sok érdekes információval nem tudtunk neki szolgálni, részben mert sokat figyelt bennünket – amitől Keikoval mindketten kicsit kellemetlenül éreztük magunkat – részben mert Keiko inkább csak az iskolai dolgokat tudta felhozni, és azokról a dolgokról, amik Yusukét valóban érdekelték volna, nem igazán tudtunk. Mint pl, hogy melyik banda vette át az uralmat a városban.
Végül Keikoval muszáj volt hazamennünk, féltünk, hogy apa már aggódik értünk. Yusuke biztosított minket, hogy rendben lesz, holnap pedig felfedezi a várost,(azaz ma, tekintve, hogy már elmúlt éjfél) így maximum este fele találkozik majd velünk. Nem akartunk kekeckedni, beleegyeztünk.
Másnap szombat volt, én pedig Naokival találkoztam. Anyát még délelőtt kiengedték a kórházból, de az orvos a lelkünkre kötötte, hogy ne hagyjuk dolgozni, sokat kell még pihennie. Apa szabályosan meg is tiltotta neki, hogy az étterem közelébe jöjjön, Keiko és én pedig az ágyból sem engedtük ki. Gondoltam is rá, hogy lemondom a mai randit, de Keiko megígérte, hogy ő majd figyel anyára, így, hát elkezdtem készülődni.
A szokásos anti-suli szerkómat vettem fel, a lehető legkevésbé voltam mintatanuló jókislánynak öltözve. A vörös-fekete körömlakk, fekete rúzs, és sötét füstös szemfestékemnek hála úgy néztem ki, ahogy minden nap szeretnék. A ruházatomról már nem is beszélve.
Mikor Naoki megérkezett értem, egy kicsit megijedt, ahogy kinyitottam neki az ajtót. Sulin kívül még soha sem látott. Szerencsére hamar túltette magát a stílusomon, és még meg is dicsért, hogy mennyire jól áll nekem. Amíg a kávézó felé sétáltunk, leginkább sulis dolgokról beszélgettünk. A tanárokról, meg a mangaclubról. Egész jól elcsevegtünk, de alapjáraton is jó kedvem volt, hiszen tudtam, hogy Yusuke hétfőn végre visszajön a suliba. Vagy legalábbis reméltem, végtére is, még Atsuko sem tudta, hogy egyetlen fia többé már nem halott. Fogalmam sem volt, hol lehet megint ez a nő, de reménykedtem, hogy eszébe jut még, hogy van egy gyereke. Így Keikon és rajtam kívül még senki sem tudta, hogy Yusuke feltámadt. A szüleinknek sem mondtuk. Megbeszéltük, hogy valamelyik nap random betér majd az éttermünkbe. Látni akartam a szüleim fejét, amikor meglátják őt. Nagyon vártam már azt a pillanatot.
Végül Naokival megérkeztünk a kávézóba, ahol szerencsére nem voltak túl sokan. Leültünk egy nekünk tetsző asztalhoz, aztán csak beszélgettünk. Rendeltünk kávét, de valójában tényleg jól elvoltunk. Nevetgéltünk is. Naoki jó arc volt.
Mikor ismét kinyílt a kávézó ajtaja, egy csapat rosszarcú srác lépett be rajta. Nem foglalkoztak senkivel, csak leültek egy nagyobb helyre. Úgy tűnt, mintha várnának valamire. Nem örültem, hogy itt vannak, de próbáltam nem velük foglalkozni.
- Miyazaki Hayao egy isten! Imádom a munkáit! – lelkesedtem. – A legújabbat, a Kikit láttad már? Annyira gyönyörű. Mint, az összes filmje.
- Persze! Én is örülnék, ha a Ghibli stúdiónál dolgozhatnék az egyetem után.
- Azt meghiszem. Mondjuk én inkább saját történeteket szeretnék megvalósítani. Jobban örülnék, ha betörnék a manga piacra. – csevegtünk lelkesen, amikor újra kinyílt az ajtó. Egy napszemüveges fiú jött be rajta. Zöld dzsekije ismerős volt, és ahogy megakadt rajtam a tekintete, még napszemcsiben is felismertem.
YUSUKE!
Naoki még magyarázott nekem, de egy szó sem jutott el hozzám. Annyira meglepődtem, hogy pont Yusukéval futottunk össze, hogy ez minden másról elterelte a figyelmem. A fiú azonban nem köszönt és nem is jött ide hozzánk. Csak leült egy távolabbi sarokba, és a rosszarcú csapatot figyelte. Majd előkapott egy képregényt, és úgy tett, mintha azt olvasná.
- Kimiko! – integetett a szemem előtt Naoki. – Minden oké?
- Jaj, persze! Ne haragudj! – fordultam újra felé. Azonban nem hagyott nyugodni a helyzet. Bár Yusukét ebben a napszemüvegben és a bezselézetlen hajával nem sokan ismerték volna fel, azért meglepődtem, hogy csak így beült ide. Nem az a kávézóba mászkálós típus. Egyre rosszabb érzésem támadt a különös bandától. Úgy éreztem, hogy Yusuke miattuk van itt. Remélem nem készül máris balhézni.
- Láttam néhány képregényedet a klubban, nekem nagyon tetszettek. – folytatta Naoki, de szegényre még mindig nem tudtam igazán figyelni. A következő ember, aki belépett a kávézóba, annyira ledöbbentett, hogy az állam is leesett. Naoki észrevette, hogy megint máshol járok, így követte a pillantásom.
- Eikichi? Hol van Eikichi? – sétált közelebb a fiúkhoz Kuwabara és a bandája. Igen. Kuwabara is megjelent a színen. Ez már szinte nevetséges volt. Pont egyszerre voltunk itt mindhárman, mintha csak összebeszéltünk volna.
- Várj! Nyugi Kuwabara. Elhoztad, amit kértem? – válaszolt a rosszarcú banda egyik tagja. Valamelyik, aki nekem háttal ült. Nem láttam, melyik beszélt. Kuwabara egy papírzacskóból kihúzott néhány mangát, és az asztalra dobta őket.
- Nesze! Itt van! Cserébe add vissza Eikichit! – Kuwabara haragos volt, és aggódó. Nem tudtam ki ez az Eikichi, de nagyon félthette.
- Ez Kuwabara ugye? – kérdezte Naoki – Jóban vagytok, igaz? – fordult felém. – Láttam, hogy sokat voltál velük a suliban.
- Oh.. igen! – bólintottam szórakozottan. Majd visszafordultam, hogy az eseményeket figyeljem.
- Várj! Azt mondtam, hogy lopd el a képregényt! – hallottam újra azt az utálni való hangot. A banda vezérét. Szerettem volna végre arcot is társítani hozzá, de nem akartam csak úgy oda menni. Nem mertem beleütni az orrom Kuwabara dolgába, ugyanis nem tudtam mi forog kockán. – Mi ez a számla?
- Ha megkaptad a képregényeket, nem mindegy, hogy loptam-e, vagy vettem őket? – kérdezte logikusan Kuwabara.
- Idióta! A lényeg a lopás lett volna. Nem ebben egyeztünk meg, igaz? – a főnök mérgesnek tűnt. Én pedig egyre jobban remegtem. Segíteni akartam Kuwabarának, de nem tudtam mit kellene lépnem. – Kérj bocsánatot! – követelte arrogánsan. Kuwabara szava elakadt, ahogy az én lélegzetem is – Kérj bocsánatot! Mondd, hogy ne haragudjak, amiért megszegted az ígéreted! – eszem megállt ettől a pofátlan kéréstől. Belemarkoltam a székem támlájába, és kis híján felpattantam róla.
- Na, idefigyelj! Ne feszítsd túl a húrt! – keltek ki magukból Kuwabara barátai is, de a fiú leintette őket.
- Hagyjátok, fiúk! – emelte eléjük a karját, majd olyat tett, amitől még Naoki is ledöbbent. Kuwabara letérdelt a bandavezér elé és a dühtől remegve meghajolt előtte. – Bocsánatot kérek, amiért megszegtem az ígéretemet! – morogta.
- Nem hallom, amit mondasz! – kötött bele az egyik bandatag, aki pont szemben ült velem. Mindannyian élvezettel, vigyorogva figyelték a megalázkodó Kuwabarát.
- Bocsánatot kérek! – kiáltotta hangosan. Amire mindannyian felnevettek. Bennem pedig egyre jobban égett a harag.
- Szóval ez a girhes, nyálas kismacska ennyire fontos neked? – húzott elő egy papírzacskóból egy kiscicát, egy másik tag.
- Eikichi! – kiáltotta félelemmel telve Kuwabara.
- Egy macska miatt van az egész? – pislogott nagyokat Naoki értetlenül. Én a homlokomra csaptam idegemben. Nem mintha egy ártatlan állat életét kevesebbre tartanám egy emberénél, de teljesen abban a hitben voltam, hogy Kuwabarának egy barátja vagy rokona van komoly veszélyben. Azonban ezek az idióták magukkal hozták az apró túszukat. Ha ügyesen manőverezek, talán sérülés nélkül vissza tudom venni Eikichit. Most már tudom, hogy mit kockáztatok, ha közbe avatkozom.
- Könyörgök nektek! Kérlek, ne bántsátok Eikichit! Ne bántsátok! – fájdalmas volt így látnom Kuwabarát, ennyire kétségbeesettnek.
- Micsoda nyamvadt alak! – gúnyolódtak rajta. Kuwabara bandája egyből vezérük védelmére keltek, de a szócsatával semmit sem értek el. A szemeimmel Yusukéra pillantottam, aki szintén feszülten figyelte az eseményeket. Közbe fog lépni. Tudom, hogy nem hagyja cserben Kuwabarát.
- Kuwabarához képest az előző bandavezér, Urameshi, sokkal keményebb volt. Jónéhányszor kifogott már rajtunk. – erre a kijelentésre újra a gazfickók felé kaptam a fejem.
- Így igaz! De, szerencsére meghalt, miközben megmentett egy kölyköt! – nevettek fel újra. Ó, ha tudnák ki ül néhány méterre tőlük...
- Na, de kit érdekel egy halott bandavezér? – szólalt meg a főnök – Szerintem menjünk, és máshol beszéljük meg a továbbiakat. – állt fel. Így végre megpillanthattam, hogy melyik is a főszemét.
Meglepetésemre egy alacsony és nyeszlett srác volt. Egy kis szemüveges csoffadt képű. De ami még ennél is jobban meghökkentett, az a két szarv szerűség volt a homlokán. Mintha maga az ördög jelent volna meg előttünk. De látszólag ezen senki más nem ütközött meg. Kuwabarával és bandájával készültek elhagyni a kávézót. Izzadt a tenyerem. Utánuk kellett mennem. Yusuke is így vélekedhetett, lassan szedelődzködni kezdett.
- Naoki! – szóltam idegesen, de nem néztem rá. – Bocsáss meg, de azt hiszem, mára be kell fejeznünk a randinkat.
- Utánuk akarsz menni? – lepődött meg. – Nem biztos, hogy ez egy jó ötlet. Tudom, hogy barátok vagytok, de téged is bánthatnak azok a szörnyetegek. – hangja aggodalomtól csengett, ami némi megkönnyebbülést okozott. Ő nem parancsolóan próbálta megmondani nekem, mit tehetek és, mit nem, mint anno Kenji.
- Ne aggódj miattam! – mosolyogtam rá, majd az engem figyelő Yusukéhez siettem. – Te meg mit csinálsz itt, Tökfej? – álltam meg mellette és félig felhúzott szemöldökkel vártam a válaszát.
- Hallottam, hogy gondok vannak, meg akartam nézni miről maradtam le, míg nem voltam az élők között. Mert ugye, valaki fütyült a bandaháborúkra! – húzta lejjebb a napszemcsiét, és jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Bocs, hogy nem foglalkozom ilyen nevetséges dolgokkal. – forgattam meg a szememet.
- Kivel randizol már megint? – nézett át a vállam fölött. – Komolyan, eszem megáll, hogy nem tudsz lenyugodni egy kicsit.
- Hagyjál már, Naoki eddig egész jófejnek tűnik, és legalább volt valami programom szombatra.
- Na, jó, majd később visszatérünk rá, de gondolom most te is azt tervezed, hogy segítesz Kuwabarának! – tolta vissza a fejére a szemüveget.
- Nem hagyhatjuk, hogy ilyen patkányok zsarolják őt! – szorítottam ökölbe a kezem. A dühöm megint fellobbant. Yusuke rám mosolygott, és a fejével intett, hogy induljunk.
Kiszaladtunk a kávézóból, és Kuwabaráék után siettünk, akik még nem voltak túl messze, így könnyedén tudtuk követni őket.
- Te meg mit csinálsz? – álltam meg az utcán, hogy bevárjam a lemaradt Yusukét. Aki épp a.. haját lőtte be?
- Kell, hogy felismerjenek! – magyarázta mellém érve. A frizurája immáron a régi fényében tündökölt.
- Te hoztál magaddal hajzselét? – ráncoltam a szemöldököm.
- Csak a biztonság kedvéért. – vonta meg a vállát.
- Jó, mindegy! – legyintettem. – Inkább siessünk! – mutattam előre, és végre tényleg megindultunk.
A rosszarcú banda egy nagyobb sikátorba vezette Kuwabaráékat. Yusukéval elbújtunk, és vártuk a megfelelő időt a cselekvésre.
- Ez lesz az utolsó parancs. – állt szembe a főgenya Kuwabaráék bandájával. Mögötte az egyik csatlósa, aki a pici Eikichit fogta a kezében – Üsd meg a barátaidat! – adta ki a parancsot Kuwabarának, vigyorogva. Ezen nem csak Kuwabara, de én is megrökönyödtem. – Folyamatosan rossz szemmel néznek rám. Üsd őket, amíg nem szólok, hogy elég! – Kuwabara azonban nem mozdult. Szörnyű választásra kényszerítették. Meghúztam Yusuke kabátját, hogy most már ideje lenne cselekednünk, de ő leintett. Még várni akart, bár nem tudtam mire. – Kezd már! Mire vársz?
- Nem. Nem! Nem, erre egyszerűen képtelen vagyok! – morogta Kuwabara.
- Hát, rendben van! Te jössz! – fordult a bandafőnök a háta mögött álló emberéhez. A fiú egy törött üveget közelített a cica torka felé. Eikichi szívszorítóan nyávogni kezdett.
- Yusuke! – pattantam fel, de ő megfogta a kezemet.
- Várj még!
- Mégis mire? Amíg megölik Kuwabara cicáját?
- Nyugi! Én megyek előre! Te majd arra figyelj, hogy kapd el Eikichit! – osztotta meg velem a „tervét". Amiből igazából semmit sem értettem, de a lényeg, hogy nekem a cicára kell figyelnem.
- Eikichi! – kiáltott kétségbeesetten Kuwabara.
- Üsd meg őket! Vagy nem garantálhatom a macskád életét! – Yusuke kinyújtotta elém a kezét, és lassan az ujjaival elszámolt háromig. Tudtam, hogy ez a jel. – MEGPARANCSOLOM, HOGY ÜSD MEG ŐKET! – mintegy végszóra, Yusuke kirohant a kerítés takarásából, és egyenest a cicát fogva tartó fiúnak rontott. Én pedig szaladtam utána. Mikor Yusuke bepancsolt neki, Eikichi kirepült a kezéből. Felugrottam és elkaptam a levegőben. Mindenki lefagyva és döbbenten figyelte az eseményeket. Yusuke háttal állt meg nekik, így valószínűleg még senki sem ismerte fel.
- Ti meg ki a francok vagytok? – kérdezték, köztünk kapkodva a tekintetüket.
- Hogy én? – fordult meg Yusuke, mosolyogva. A döbbent, rémült tekinteteket látva, elégedettséget éreztem. A nyomorultak most megkapják, ami jár. És ezt már ők is tudják.
- U-Urameshi? Azt hittük te már meghaltál! – remegett az egyikük.
- Végre visszatoltad a képed? – jött közelebb Kuwabara, szintén döbbenten.
- Igen! Visszatértem a pokolból, hogy bosszút álljak mindenkin! – kezdett szaladni feléjük. Ha eddig nem voltak betojva, most már tuti mindenkinek tele lett a nadrágja.
- Gyerünk srácok! – nevetett a bandájára Kuwabara, és ők is támadásba lendültek. Nagy verekedés kezdődött, de én – egy kis sajnálatomra – kimaradtam belőle, hogy vigyázzak Eikichire. Yusuke elemében volt. Nagyon rég nem verekedett már, de ez nem látszott meg rajta. Egy ütés sem érte, kitért és támadott.
Szemeimmel a vezért kerestem, aki úgy tűnt kimaradt a bunyóból. Remegve figyelte a csapatát, majd megfordult és eliszkolni készült. Kizárt volt, hogy hagyjam elfutni. Gyáva féreg!
- Yusuke! – kiabáltam, és ő egyből felém is pillantott. Odaszaladtam és a mellette álló Kuwabara kezébe nyomtam a cicát.
- Kimiko! – vigyorgott rám. – Köszönöm!
- Yusuke, a vezér! – mutattam abba az irányba, amerre menekült – Meg akar szökni!
- Na, azt már nem! – indult el, én pedig utána. Kuwabaráék még a többieket gyepálták.
A nyeszlett kölyök nem futott túl gyorsan, Yusukéval már szinte utolértük.
- Yusuke! Emlékszel arra a mozdulatra, amit anno sokat gyakoroltunk? – kérdeztem rohanás közben. – Az az ugrós gyakorlat. – Yusuke szeme felcsillant, tudta miről beszélek. Lassítani kezdett, a térde előtt pedig össze fonta két tenyerét, hogy beleugorhassak. Yusuke lendületet adott, én pedig már a levegőben is voltam. Egy pördüléssel a lábaim a menekülő srác nyakába csimpaszkodtak, a fiú pedig előre esett a súlyomtól. Pont egy híd alá érkeztünk. Yusuke utolért minket, és a földön hasaló fiú elé állt. Leszálltam róla. Innen már nem menekülhetett.
- Na! Most móresre tanítalak! – jelentette ki Yusuke lazán. A bandavezér felkiáltott és próbált eliszkolni, de Yusuke megfogta a gallérját. – Nesze! – ütött egy nagyot a tarkójára. A fiú a földre esett és úgy tűnt már el is ájult.
- Puhány egy alak! – jegyeztem meg – Hogy a fenébe lett ez bandavezér? – néztem a gyámoltalan kölyökre.
Szája egyszer csak megmozdult. Nagyra nyílt. Mintha kiáltani akarna, de hang nem jött ki belőle. Nem is értettem, hiszen a fiú többi része mozdulatlanul állt, nem úgy tűnt, mintha tudatánál lenne. Na, de amit ezután láttam attól igazán a kiakadás szélére kerültem.
Egy kis lény mászott ki a fiú szájából. Teste az emberekére hajazott, de bőre kékesszürke volt, fejéből pedig szarvak nőttek ki.
- Ez meg mi az isten? – visítottam és nagyot szökkentem hátra.
- Nahát! – pislogott rá Yusuke. Őt nem igazán ijesztette meg az az izé. Az apró ördög köztünk kapkodta a fejét, majd hirtelen elugrott onnan. Szökdécselt egy kicsit, ami belőlem újabb sikolyokat váltott ki, de ekkor Yusuke elkapta.
- Dobd el! Taposd el! – remegtem undorodva.
- Gyere nézd már! Mi lehet ez? – jött közelebb hozzám Yusuke, kezében a kis szörnyeteggel.
- Ne hozd már ide! – szaladtam volna el, de Yusuke a másik kezével elkapott.
- Ne visítozz már! Erősen tartom, nem fog rád ugrani. – fintorgott rám.
- Ez lehetetlen! Az emberek nem láthatnak meg engem! – szólalt meg az apró lény – Főleg nem foghatnak meg puszta kézzel! Ez képtelenség!
- Ezt figyeld! Még beszélni is tud! – tolta felém, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Mi az isten lehet ez?
- Nahát! Még a nyelvemet is értik! – döbbent le még jobban a fura ördög.
- Ő egy Jaki! – jött egy újabb hang a hátunk mögül. Yusukével a felénk közeledő kapucnis alak felé fordultunk – Bűnöző, és már öt bűntettért körözik a szellemvilágban. – folytatta – Az emberi lélek gonosz részében élősködik. – ahogy közeledett, úgy láttuk egyre tisztábban. Teljesen be volt bugyolálva, még az arcát is takarta. Csak a szemeit láttuk – Ő veszi rá az embereket arra, hogy másokkal gonoszkodjanak.
- Te vagy az a jövendőmondó! – szólalt meg Yusuke, mikor elénk ért a különös alak. Ezek szerint ő már találkozott vele.
- Jakinak csak a gonosz lelkű embereken van hatalma. – pillantott le az alélt fiúra – Másokat nem irányíthat. Meglepődtem, hogy elfogtad ezt a bűnözőt, mielőtt még kiadtam volna a parancsot, az elfogására. – nézett Yusukéra.
- Nekem? – döbbent le Yusuke. Akárcsak én.
- Tehetséges vagy! Sőt, mindketten azok vagytok! – fordult felém is – De te Yusuke! Te lehetsz a szellemvilág detektívje! – mutatott a fiúra.
- A szellemvilág detektívje? Az meg mit jelent?
- Ez az a feladat, amit végre kell hajtanod! Nincs más választásod! Muszáj lesz!
- Nekem mersz parancsolgatni? – fújta fel magát Yusuke – Egyébként is, ki vagy te?
- Hogy ki vagyok? Hát, nem emlékszel rám? – az idegen elkezdte lehámozni magáról a hosszú ruhát. És hamarosan az arcát takaró maszk is lekerült róla. Rögtön felismertem.
- Botan! – hőkölt hátra elképedve Yusuke.
- Így igaz! – mosolygott a lány – Örülök, hogy újra találkoztunk! És veled is Kimiko! – pillantott rám is.
- Izé.. én is örülök.. – motyogtam egy kínos vigyorral. Kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat. És azt hiszem megint az ájulás szélén álltam.
- Urameshi Yusuke! – szólalt meg még egy újabb hang. Egy földöntúli hang. Pedig már ennyi is bőven elég volt. Botannal és Yusukéval kiszaladtunk a híd takarásából. Én csak azért mozdultam meg, mert Yusuke még mindig a csuklómat markolta. A sokktól biztos, hogy ott maradtam volna.
Mikor kiértünk az árnyékból, a levegőben egy nagy alakot láttunk. Pont az az óriásbébi jelent meg előttünk, akit akkor figyelhettem meg először, miután Yusukéék háza leégett. Jól emlékeztem rá. Állam a földet súrolta. Most vagy megőrültem.. vagy a világ őrült meg.
- Megmondtam neked! Ha visszatérsz az élők közé, ki kell állnod egy próbát! – folytatta a cumis baba. – Mostantól olyan eseteket kell megoldanod, amik mögött a szellemvilág áll! Ez lesz a te küldetésed!
- Yusuke! Te ismered ezt az óriásbébit? – fordultam félve a mellettem álló fiúhoz. Azonban még mielőtt válaszolhatott volna, a hatalmas jelenség újra megszólalt:
- Kimiko! – kirázott a hideg, ahogy kimondta a nevemet – Figyellek egy ideje! A te eseted különösen meglepett. Sosem érintkeztél a Szellemvilággal, mégis érzékelted Yusukét és Botant is. Sőt, ha jól sejtem, egyszer még engem is láttál. – az óriásbaba szemébe nézve lassan bólintottam – Látod a Jakit is és érted, amit mond. Nagy a szellemi erőd, és ez igazán ritka az emberek körében. Téged nem kötelezhetlek, hogy szegődj a Szellemvilághoz, ahogy Yusukét, de segédkezhetsz neki, ahogy Botan is fog! – pillantott a mellettünk álló lányra, aki vidáman biccentett. Én csak hebegtem. Semmit sem értettem. – Yusuke! – fordult újra hozzá – Botan majd elmagyarázza, hogy milyen küldetésekről van szó pontosan. Tehát a te feladatod lesz felderíteni az ügyeket, mint a Szellemvilág detektívje. Most már nem vonhatod vissza az ígéretedet, mindenképpen teljesítened kell! Remélem megértetted! – azzal halványulni kezdett, majd teljesen el is tűnt. Nem tudtam, hogy csak megint az én érzékeim hagytak cserben, vagy valóban itt hagyott minket a nagy baba.
- Hé! Koenma! – kiáltott utána Yusuke. Botan oda fordult és kikapta a kezéből a Jakit.
- Erre majd én vigyázok! Biztonságban visszajuttatom a Szellemvilágba! – pattant fel az evezőjére és repülni kezdett az ég felé!
- Várj Botan! Én még nem értek semmit! – kapott utána Yusuke, de Botan már messze járt.
- Ne felejtsd el milyen feladatot kaptál! Teljesítsd a detektív küldetést! – kiáltott még, majd ő is eltűnt.
- Yusuke.. – motyogtam néhány másodperc csend után – Mi folyik itt?
- Ha én azt tudnám..