Yu Yu Hakusho: Kimiko története

19.fejezet: Semmi sincs ingyen

Miután véget ért a szünetünk mindannyiunkat visszahívtak a vendégeink következő programjához.

Ami nem volt épp egy izgalmas dolog, ugyanis golfozni mentek. Mi pedig velük. Tartottuk az ütőiket, na meg a változatosság kedvéért teát, meg egyebet szolgáltunk fel nekik. Hurrá.

Próbáltam agyalni, hogyan is szedhetnék ki információkat minél többükből, még a mai nap. Meg kellett találnom a bűnöst. Muszáj volt, a holnap már a hazautazásról fog szólni, akkor már késő lesz.

De hiába, amíg az öregek golfoztak, csak egymással beszélgettek, esélyem se volt úgy közbeszólni, hogy ne legyek udvariatlan, és ne keltsek magamra túl nagy figyelmet a kérdéseimmel.

Így, amit tehettem az a nonverbális kommunikáció.

Az egyik úrnak segítettem az ütőit cipelni. Mikor kért tőlem újat, azt úgy adtam át neki, hogy kedvesen mosolyogva a szemébe néztem és igyekeztem közben a kezéhez érni, halványan megcirógatva azt. Ilyenkor egy pillanatra ledermedt és elkaptam a tekintetét. Muszáj volt csábítanom. Mást nem tudtam tenni, ha kettesben el tudok vonulni néhányukkal, még lehet esélyem kikérdezni őket.

Mikor elmentem mosdószünetre, átadtam a helyem egy másik lánynak, visszajőve pedig egy újabb úrhoz álltam oda, akivel mindezt megismételtem. Reménykedtem, hogy később mindketten diszkréten odajönnek hozzám.

A játék végeztével megdicsértem azt az urat, akinek épp segédkeztem.

- Nélküled nem ment volna ilyen jól kedvesem. – mosolygott rám. – Remek ütőket adtál.

- Csak mert ön vezette a kezemet. – hízelegtem.

- Mit szólnál, ha később meghívnálak a lakosztályomba? – tessék máris ráharapott a csalira. Természetesen igent mondtam.

- Megtisztelne. – hajtottam fejet.

- Ez itt a szobaszámom. – simított a tenyerembe egy papírfecnit. – Rajta az idő, amikor ott találsz. Nagy örömmel foglak várni. – búgta a fülembe. Felállt a hátamon a szőr, de mégis örültem. Viszont több emberhez már nem volt módom oda menni. A következő programjukra nem kísértük el őket, helyette az ebédet készítettük elő.

A papírcetlit megnézve úgy láttam nem sokkal ebéd után vár a szobájában az a vén perverz. Akkor amúgy is szünetünk lesz, ki tudtam használni az időmet.

...

Az ebéd maga gyorsan lezajlott, próbáltam minél több hapival jópofizni. Valamit jól csináltam, ugyanis még két cetli landolt a zsebembe. Ideje volt a tettek mezejére lépni.

...

- Igyunk még egy kis szakét. – próbáltam lassítani a dolgokat, de ez az úr, Hirota elég rámenős volt.

- Ittunk már két pohárral. Most már igazán el kellett, hogy lazuljál. – kapott az obim után. Félig rajtam hasalt a kanapén. Nemigazán volt hova futni.

- De még beszélgethetnénk kicsit. – toltam el lágyan a mellkasát.

- Tán beszélgetni jöttél ide? – matatott továbbra is az övrésznél. Nem nagyon boldogult vele. – Az istenit már, hogy van ez rád csavarva?

- Majd én uram. – végre sikerült feljebb ülnöm, úgy téve, mintha tényleg az obimat akarnám kikötni. – Mondja, hallott már a Hirui kőről? – villant meg a szemem.

- Hirui kő? – vágott egy értetlen arcot. – Igen, de nem nagyon láttam még.

- Biztos? Úgy hallottam gyönyörű. Ékszereket csinálnak belőle? – kérdezgettem, de már az első mondatnál veszett ügynek éreztem. Hirota arcán őszinteséget láttam, legalábbis nem látszott hazugnak.