Yu Yu Hakusho: Kimiko története

23.fejezet: Pofonok

Odakint már tombolt a hóvihar. Tekintve, hogy rövidnadrágot és pólót viseltem, rendes befagyott a picsám. Míg Kuwabara és Yukina könnyes búcsút vettek egymástól, addig mi hátul állva figyeltük őket. Pontosabban én cidriztem, tehát a fogaim összekoccanásától semmit sem hallottam, a hótól pedig semmit sem láttam. Bezzeg Yusukéék hosszú ruhában voltak, így ők kisebb eséllyel halnak fagyhalált.

- Vedd fel! – dobta rám Hiei a hosszú fekete köpönyegét. Bosszúsan húztam le a fejemről. – Már fáj a fülem a vacogásodtól. – pislantott rám pókerarccal. Milyen kedves..

- Köszi. – vettem fel. Máris jobban éreztem magam.

- Akkor elengeded? – hallottam Yusuke hangját magam mellől – Nem árulod el neki, hogy a bátyja vagy? – ezek szerint a kérdését Hiei felé intézte.

- Yukina nem ismer engem. És ez neki jobb is így. – válaszolta nyugodtan.

- De hát olyan sokáig kerested őt.

- A Szellemvilág egyik legkeresettebb bűnözője voltam. Gondolod örülne egy ilyen testvérnek? – kérdezte a távolodó Yukinát figyelve a hóviharban. – Nekem elég, ha a távolból vigyázhatok rá. – hunyta le a szemét. A homlokpántján keresztül pedig egy pillanatra, mintha felragyogott volna a harmadik szeme.

Hiei vallomása megdöbbentett, és a szívemig hatolt. Elöntött a szomorúság, és sűrűn pislogva kellett visszatartanom a könnyeimet. Most először kezdtem sejteni, hogy milyen magányos lehet.

- A Jagan szemeddel találtál rá? – érdeklődött Yusuke. Hiei lassan megfordult.

- Mindegy. – hagyott itt minket. Utána sétáltam.

- Hiei várj! – kaptam el a kezét gyengéden. Ő megfordult és a szemembe nézett. – Nem akarok beleszólni abba, hogy mit teszel. – kezdtem lassan, átgondolva a mondandómat – A te döntésed és tiszteletben tartom. Csak azt szeretném, ha tudnád, én nem gondolom, hogy Yukinát zavarnák azok a bűntettek, amiket régebben követtél el. Szerintem nagyon boldog lenne, ha megtudná, hogy te vagy a bátyja. Hiszen mindig vigyáztál rá, figyelted őt. Jobb testvére nem is lehetne. – mosolyodtam el óvatosan. Őszintén így gondoltam. Hiei nem felelt, az arca megfejthetetlen volt. – Vissza jössz velünk? – kérdeztem végül.

- Nem. Én más irányba megyek. – válaszolt, amitől kicsit csalódott lettem.

- Akkor mikor tudom visszaadni a köpenyedet? – markoltam bele az anyagba. Jó illata volt.

- Hamarosan meglátogatlak. – ígérte. Felderültem.

- Jó. Minél hamarabb. Majd megnézünk még egy filmet. – vigyorogtam. – Választhatsz te. Biztos találunk kedvedre valót. - Hiei arckifejezése megváltozott. Teljesen felém fordult. Úgy éreztem mondani szeretne valamit. Becsuktam a szemem, mert a szél elég erősen fújta felém a havat. Rá is ragadt a szempillámra, de még mielőtt odakaptam volna, valaki más szedte le rólam. Hiei meleg keze simított végig az arcomon. Mikor megláttam milyen közel jött hozzám, a szívem eszeveszett zakatolásba kezdett.

Egymás szemébe néztünk, a szél süvített körülöttünk de én nem hallottam a fülemben dübörgő vértől. Szinte pislogni se mertem nem értettem mi történik, mi történik bennem. És mi történik Hieiben.

Arcaink már vészesen közel kerültek egymáshoz, de szinte nem is tudatosult bennem a miértje. Éreztem a forróságot az arcomban. Aztán Hiei meleg leheletét. Annyira közel volt.

De szerettem volna, ha még közelebb jön. Hogy lehettek ilyen gyönyörű szemei? Miért nem vettem eddig észre, hogy milyen jóképű ez a fiú? Talán még Kuramánál is.. sokkal.. helyesebb.