𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

Nem féltem. Legalábbis így gondoltam. Másnap reggel úgy ébredtem, mint akinek máris nyert ügye van. Egyszerűen nem létezett számomra olyan végkifejlet, ahol Mark bűnös. Még ha nem is kapunk semmi információt apámról, a naplómnak és a vallomásomnak elégnek kell lennie. Hittem benne, hogy így van. És hittem Jessicában, aki majd a legátfogóbb tanúvallomást mondja el, amit ez a város valaha is látott. És hittem Jinhyungban is. Nála jobb védőügyvédet keresve sem találtunk volna. És persze hittem Markban, aki a történtek után is képes lesz talpra állni. Még ha nem is azonnal, de meg fogja tudni csinálni. Itt vagyok neki, és Jessica is segítő kezet nyújt. Nem hagyjuk, hogy feladja.
Magabiztos voltam akkor is, mikor a földszintre léptem, és még akkor sem ingott meg a hitem, mikor hárman az autóban ülve robogtunk a bíróság épülete felé. Jinhyunggal ott találkozunk, tegnap úgy búcsúzott, hogy a tárgyalás előtt már nem tud eljönni, de ígéri, megtesz minden tőle telhetőt.
Senki nem volt ott, csupán pár autó tartózkodott a parkolóban. Tényleg annyira diszkréten és csendesen jártak el, amennyire csak lehetett. A sajtónak, a rajongóknak híre-hamva sem volt, így még mindig nyugodtan, az átvizsgálás után beléptem az épületbe. Mark egész reggel egy szót sem szólt, még akkor is merev maradt, mikor a nyakkendőjét kötöttem. Ez lesz az a nap, amikor hivatalosan is eldől nem csak a karrierje, de az élete hátralévő része is. Most csendesen lépkedett mellettem. Jessica is halk volt, de sütött róla, hogy hisz az újrakezdésben, hogy Mark nem kerül börtönbe, és bízott magában, bízott mindkét fiában, és bízott bennem is.
A hitem és a magabiztosságom akkor kezdett meginogni, mikor végigsétálva a földszinti hosszú folyosók egyikén, a kijelölt tárgyalóterem ajtaja előtt egy nő kuprogott a padon. Nem viselt feketét, de még bírósági tárgyaláshoz sem volt öltözve. Úgy viselkedett, mintha csak egy gyors kérdésre ugrott volna be, aztán rohan is tovább, mert annyi halaszthatatlan dolga van. Farmert és egy igen csinos blúzt viselt magassarkúval, karján retikül, szemben a mi visszafogott ruháinkkal. Nagyjából Jessicával egyidős lehet, bár elég sok sminket viselt. Így kicsit nehéz volt megállapítani a tényleges életkorát. Szőke haját kiengedve hordta, télikabátja mellette kapott helyet a táskájával együtt.
— Elnézést, ön is ide vár? — kérdezte kedvesen Jessica, mikor odaértünk.
A nő felemelte fejét, és egyesével végigpillantott rajtunk. Jessica és Mark nem kapott túl nagy figyelmet, szinte végigsilkott rajtuk a tekintete, bár láttam, hogy Markot felismerte. Elvégre idol, nem nehéz anélkül ránézni, hogy az ember ne kezdjen el kutakodni az agyában, vajon honnan ilyen ismerős. Ellenben velem. Mikor meglátott, először összehúzta a szemeit, aztán amint alaposan végigmért, felcsillant. Lassan felállt.
— Penny?
— Ismerem magát? — kérdeztem vissza. Sejtelmem sem volt, honnan tudja a nevem. Talán egy volt tanárom, bár szinte kivétel nélkül az összeset megjegyeztem. És nincs köztük.
— Én vagyok az, Penny! — mondta elmosolyodva. Tett felém egy lépést. — Tényleg nem ismersz meg?
— Sajnálom, de nem — ráztam a fejem.
— Az anyukád vagyok — jelentette ki ugyanolyan hangsúllyal, mint eddig, bennem pedig megállt az ütő. Az anyám? Az igazi? Fiorella? Aki kétévesen lelépett, és otthagyott a lelikeg roncs apámmal? Nem lehet itt. Ez nem igazi. Nem lehet igaz.
— A tárgyalásra vár? — kérdezte Jessica, megkeményítve a vonásait.
— Igen — sóhajtotta. — Mikor megtudtam szeretett férjem halálát, teljesen lesokkoltam. Aztán amikor kiderült, hogy nem természetes halált halt, engem is beidéztek — mesélte letörten. Láttam rajta, hogy ez az egész csak színjáték, egy percig sem érdekelte az ügy, de megjelent. Hogy miért, az számomra is jó kérdés.
Mark ujjait éreztem meg a sajátomon. Közelebb húzódott, és megfogta a kezem. Éreztette, hogy velem van, hogy ő is épp annyira le van döbbenve, mint én. Legyen akármilyen tárgyalás, az egy felülmúlhatatlan dolog, amikor az ember találkozik a szülőjével. Főleg akkor, ha a szülő önszántából ment el, majd jött vissza. És olyankor minden eltörpül.
— Magát is beidézték? — vonta fel Jessica a szemöldökét. — Érdekes, mert úgy tudom, elváltak Sebastiannal. Ilyenkor pedig már nincs semmilyen kapcsolat, mely alapján jogos lenne a beidézés.
Fiorella elmosolyodott.
— Okos, ez tetszik — mondta még mindig mosolyogva. — Már látom, miért szeretett magában Sebastian. Es azt is látom, nem tudom átverni. Igazából Penny miatt jöttem, nem idéztek be a tárgyalásra. De nem tagadom, ha már itt vagyok, beülök és meghallgatom.
— Mit akar Pennytől? — kérdezte Mark hevesen. Megszorítottam a kezét, jelezve, hogy kicsit vegyen vissza.
— Csupán négyszemközt beszélnék vele, és mivel még nincs tizenegy óra, megejteném most. Nem tart sokáig, ne aggódj — mosolyogott Markra. A fiú mellettem megrázkódott, végigfutott rajta a hideg borzongás. Nem hibáztatom, amögött a mosoly mögött sokkal több minden rejlik, mint amit egy átlag ember sejteni vél. Talán gonoszság is.
— Mondd el, mit szeretnél — feleltem. — Nincs titkolnivalóm előttük, szóval amit mondani szeretnél, biztos valami nagyon jó.
— Ez nem olyan, nem érthetik — csóválta a fejét.
— Pedig meglepődne, mennyi mindent értek, amiről sokan azt gondolják, nem — szólt közbe Mark. — Talán olyat is, amit maga nem — tette hozzá nyersen.
— Mark — sziszegtem a fogaim között.
— Most mi van? — tátogta értetlenül. Elengedtem a kezét, és tettem egy lépést Fiorella irányába.
— Rendben, beszélhetünk négyszemközt. De nem hidd, hogy ami elhangzik, azt nem fogják megtudni. Szóval csak óvatosan.
— Ígérem — válaszolta, majd intett, hogy kövessem. Kelletlenül ugyan, de megtettem. Mindvégig magamon éreztem Mark tekintetét, mint aki minden lépésemet figyeli, hogy ne kerüljek bajba.
Fiorella egy, a folyosóra merőleges másik folyosóra vezetett, megfelelő hallótávolságra Marktól és Jessicától. Ott szembefordított magával. Arcáról eltűnt a mosoly, nyoma sem volt az iménti kedvességnek. Ehelyett olyan szilárdan és eltökélten nézett rámy mintha ismerné a világ minden titkát, és moat hajlandó megosztani velem. Határozott volt, és hajthatatlan.
— Azt akarom, hogy gyere velem — mondta ki egyszerűen. Felfogni sem volt időm, máris folytatta. — A tárgyalás után, akármi is lesz a végeredmény, csomagolj össze, és gyere velem Olaszországba. Hagyd magad mögött a múltat, és éljünk együtt, mint egy igazi család. Ők csak annak a látszatát keltik — intett fejével Jessica és Mark irányába. — Mi tényleg az lehetünk. Kapsz új apát és testvért, nem kell ezekkel lenned. Főleg, hogy a fiú ölte meg apádat.
Megrökönyödve néztem rá. Nem tudtam elhinni, hogy ilyet mondott. Állítólag a saját anyám, de ezek után megkérdőjelezem.
— Ezt nem mondhatod — válaszoltam.
— Már miért nem, Penny? Az anyád vagyok, ezen nem változtat semmi!
— Az lehet. De húsz éve elhagytál, és azóta sem kerestél. Egyetlen egyszer sem vetted fel velem a kapcsolatot, hagytad, hogy mindketten azt higgyük, már nem is szeretsz minket — Minden egyes szónál előtört egy-egy könnycsepp, a végére pedig szinte patakokban folytak. — Soha nem viselkedtél anyaként. Ezek után pedig nincs jogod arra kérni, hogy menjek veled. És nem érdekel, hogy kicsodám vagy, egy család soha nem lehetünk. Mert azt nem a vér teszi.
Csak meredten pislogott rám, nem tudott semmit sem mondani. Jobb is. Akármit is akar, nem veszek benne részt.
— Ennyi? — kérdezte végül.
— Mi másra számítottál? Te, aki állítólag az anyám vagy, húsz év múlva felbukkan, mintha mi sem történt volna, és azt kéri, menjek vele haza rgy teljesen idegen családhoz. Mit vártál, majd azonnal csomagolok? Bocs, de sejtelmed sincs, mi történt ezalatt a húsz év alatt. És az, hogy Mark megölte apámat, csak jót tett. Hidd el nekem.
— Pedig ott sokkal jobb életed lenne — kötötte az ebet a karóhoz.
— Miben?
— Hazajössz, oda, ahol születtél, és úgy élhetsz, ahogy mindig is kellett volna. Békében és jólétben.
— Soha nem tartottam Olaszországot az otthonomnak. És inkább maradok itt, ahol minden nap egy új kaland, mert ki tudja, mikor megyünk csak úgy el New Yorkba Markkal és a barátaival. Soha nem érezném otthon magam.
— Penny, minden helyet otthonná lehet varázsolni, ezt te is tudod.
— Az lehet. De számomra már nem egy hely határozza meg, hol vagyok otthon. Szóval a válaszom nem. És ezek után kérlek, soha többé ne keress. Maradjon minden így, ahogy eddig is.
Egy mozdulattal hátravetette festett szőke haját. Láttam, hogy nem igazi, nem tudja tagadni.
— Hát jó — felelte egyszerűen. — De sejtelmed sincs, mit veszítettél el.
— Dehogynem, már most tudom — válaszoltam. — Engem nem veszel meg, ahogy apával tetted annak idején.
— Azok már elmúltak.
— Tényleg? Már nem a pénzt hajkurászod?
— Mindenem megvan, amire szükségem lehet az életben — jelentette ki, majd lépett egyet, és kikerült. — És te ebbe nem tartozol bele — szúrta még közbe, utolsó szó gyanánt. Ezzel otthagyott.
Mikor kiléptem a folyosóra, ahol Markot és Jessicát hagytuk, csak annyit látok, hogy Fiorella kezében a kabátjával és a táskájával kifelé trappol, tűsarkai visszhangot vertek a falakra.
Mark sietett elém.
— Minden rendben van? Mit mondott? — kérdezte ingerülten.
Sóhajtottam.
— Azt akarta, hogy a tárgyalás után menjek vele. Nem számít, mi lesz a végkifejlet, haza szeretett volna vinni Olaszországba.
A fiú átölelt. Testéből érezni lehetett a meleget, mi most is, mint eddig oly' sokszor, megnyugtatott. Éreztette, hogy nem vagyok egyedül, és soha nem is leszek. Hogy rá mindig számíthatok.
— Örülök, hogy nemet mondtál — súgta a fülembe.
— Azt hitted, elmegyek? Hogy képes leszek itthagyni téged mindazok után, ami történt? — kérdeztem elhúzódva tőle.
— Egy pillanatig igen, tartottam tőle. Más, ha az ember egy rég nem látott családtagja felbukkan. Főleg, ha az anyja az illető.
— Dehogy — ráztam meg a fejem. — Ugyanúgy érzek vele, mint te Jinhyunggal. Nem lennék képes elmenni.
Mark még egyszer megölelt. Ez a kis közjáték bár elfeledtette velünk a nem sokára esedékes tárgyalást, de amint vége lett, ismét elemi erővel csapott le ránk. És innentől fogva visszavonhatatlanul.