𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Mark

Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg, ha nagyon-nagyob erősen kívánnám, akkor itt lennél?

Percekig csak bámultam a telefonom kijelzőjét. Nem igazán tudtam értelmezni azokban a pillanatokban, de azt hiszem, nem is kellett. Penny szavai őszinték voltak, pont mint a hangüzenetben. Szüksége volt rám, ahogy nekem is rá, persze ezt az elején még nem láttam. De igaza volt. Én hülye, elmenekültem a problémák elől, amik kibaszott nagyok voltak, és nem engedtem, hogy együtt, közös erővel nézzünk velük szembe. Bár egy átlag ember valami ilyesmit tenne, ha megöl valakit, elfut, elhagy mindenkit, hogy magát mentse, nem ez a megoldás. Igen, megtettem. Az elmúlt napokban volt időm szembesülni vele, és megemésztettem a dolgot, bármennyire nehezen is ment. Szerencsére, kaptam egy kis segítséget, és ha minden igaz, rendeződni fog az ügy. Ahhoz persze az kell, hogy mind a hárman őszintén valljunk színt, és hagyjuk abba a titkolózást. Akkor talán jobbra fordul minden.

Busanból vonatoztam haza az éj leple alatt. Senki sem tudta, honnan hova tartok, és mivel időm annyi volt, mint a tenger, a lassabb vonattal utaztam. Legalább tudtam gondolkodni.
Penny hangüzenete után az első dolgom volt összecsomagolni, és jegyet venni a legközelebbi Busan-Szöul vonatra. Amit persze lekéstem, nem is én lennék, de végül felültem a vonatra, és robogtam haza. Tudtam, hogy mind Penny, mind a társaim hívogattak, láttam. Lenémítottam a telefonomat erre a pár napra, és amint sikerült felfognom a dolgokat, majd kitalálni a hogyan továbbot, visszahangosítottam. Akkor kapcsoltam be a hangposta lehetőséget, mert hiába éreztem, hogy megoldódni látszik az ügy, nem bírtam senki szemébe nézni. A magaméba pedig még most sem tudok. Penny volt az egyetlen, aki üzent. Kétszer is. Az elsőt csupán másnap reggel kaptam meg, a másodikat viszont azonnal megnyitottam, amint megérkezett. Ha ő nem lenne, egész biztos, hogy ottmaradok Busanban, vagy ami rosszabb, hazarepülök. De így, hogy tudtam, nincs minden veszve és van, aki hazavár, egy percig sem gondolkodtam, csak összepakoltam, elköszöntem Jinhyungtól, és indultam is ki a vasútállomásra. Muszáj volt rendezni a dolgokat, nem számít, mi lesz a következménye. Tartozom annyival anyának és Pennynek, hogy nem hagyom őket magukra. És ha mindhárman készen leszünk, színt vallunk.

Valamikor hajnal öt körül érkezett be a vonat. Szilveszter napja lévén az egész város üres volt a korai órákban. Nem fogtam taxit, nem is buszoztam a külvárosig, még a metró aluljárót sem kerestem meg. Gyalogoltam, át az egész városon. Jól esett a hideg, és érezni akartam egy kicsit a szinte kihalt Szöult, visszakapni az emlékeket és az érzéseket, mielőtt belépek azon az ajtón, ahol minden elkezdődött. Remélem, ez egy új kezdetet jelent, és többé senkinek nem kell félelemben élnie. Mikor elindultam, nem éreztem késznek magamat arra, hogy megoldjuk ezt az egészet, egyedül Penny tartotta bennem a lelket és a tudat, hogy vár vissza. Ahogy haladtam a kivilágított utcákon, miközben csontig átfagytam, egyre biztosabb lettem abban, hogy meg tudjuk csinálni. Kerül, amibe kerül, de ha Penny és anya mellettem van, úgy érzem, bármire képes vagyok.

Az ajtó előtt vettem egy mély lélegzetet, és felnéztem, az erkélyre, mely anya szobájából nyílt. Sötétség honolt a háznak ezen oldalán. Előhalásztam a kulcsomat a táskám legaljából, és annyira halkan, amennyire tudtam, beléptem.
Hirtelen csapott meg a levegő. Bár már szinte nem is volt ott, még az orromban éreztem a vér és a halál szagát, amit pár nappal ezelőtt én okoztam. Becsuktam magam mögött az ajtót, de nem vetkőztem le. Inkább a konyhába mentem, ahol a szemem elé tárult huszonhatodika történései. Az élettelen test a padlón, körülötte vértócsa, Penny keserves sírása, anya védelmező karjai. Aztán felnéztem a konyhapultra, megláttam a kávéfőzőt, és eszembe jutott huszonnegyedike hajnala. Amikor Pennyvel ketten kimentünk a városba, majd hazajöttünk, és megittam még egy kávét. Hirtelen megrohamoztak azok az emlékek, amiket itt éltem át, legyen szó jókról, vagy rosszakról. Amikor először léptünk be a házba, amikor már beköltöztünk, és Jinhyunggal felfedeztük a rejtekzugokat, ahova mindig édességet csempésztünk. Amikor ezzel egyidőben elindult a karrierem, és nekiálltam csinosítgatni a szobámat olyanra, amilyenre mindig is szerettem volna. A sok-sok gyakorlással töltött év végül meghozta a gyümölcsét, jelen pillanatban is az álmaimnak élek, és egy remek családot kaptam mellé. Továbbmentem a nappaliba, ahol egyedül az ajándékba kapott sólámpa világított, amit tesómmal folyton folyvást nyalogattunk. Anya kismilliószor ránk szólt, hogy ne együk meg a lámpát, de minél inkább tiltotta, mi annál jobban csináltuk. Az a sólápma azóta égett minden éjjel, mióta Jinhyung elment. Sosem kapcsoltuk le, mintha az lenne az iránytű, hogy mindig hazataláljunk. Most sem volt másképp. Nekem égett, értem világított, hogy ha teljes sötétség vesz körül, és nem találom a kiutat, forduljak mindig északnak, és meglátom ezt a lámpát. Akkor tudni fogom, jó helyen vagyok. Eleresztve egy halvány mosolyt inkább felmentem az emeletre, és minden gondolkodás nélkül benyitottam a szobámba. Nem kapcsoltam lámpát, csak levettem a kabátomat és a cipőmet, és letéve a táskámat az ágy végébe el akartam terülni, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Penny a fal felé fordulva aludt, fel sem kelt arra, hogy megérkeztem. Nem akartam felébreszteni, így csak csendben felhajtottam a takarót, és úgy, ahogy voltam, pulcsistól, farmerestől befeküdtem az ágyba. Nem gondolkodtam sokat, az ismerős illatok és tárgyak úgy fogadtak, mintha mindig is ide tartoztam volna, és amint lehunytam a szemem, elaludtam.