𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

A szilveszter eseménytelenül telt, leginkább csak a nappaliban tengődtünk, pezsgőt iszogatva és rossz kabarékat nézve. Éjfelkor köszöntöttük egymást, de azt is annyira kedvtelenül, mintha csak a kivégzésünkre készülnénk.
Délután Johnny felhívott, hogy érdeklődjön Mark felől. Az említett felé fordultam, aki mellettem terpeszkedett a telefonját nyomogatva, és némán tátogtam, hogy Johnny az. Csak bólintott, ezzel pedig megengedte, hogy elmondjak neki mindent. A fiú először szóhoz sem jutott, és még akkor sem tudta hova tenni a dolgokat, mikor Mark beleszólt a telefonba, ezzel bizonyítva mindent.
— Gondolom ezután jön a dolog lényegi része — mondta Johnny.
— De még mennyire — válaszoltam. — Jinhyung vállalja, hogy Mark védőügyvédje lesz, de egyelőre meglátjuk, mi lesz ötödikén.
— Persze. Ha kell, mi is tanuskodunk. Számíthattok ránk.
— Nem akarlak titeket is belekeverni — szólt közbe Mark. A telefon kihangosítva hevert köztünk a kanapén. — Bőven elég nektek az, hogy tudjátok.
— Az lehet. De ne ítélj el semmit se elsőre. És ha minket is beidéznek, mégsem mondhatunk nemet.
— Nagyon remélem, hogy ez nem fog megtörténni — mondtam.
— Én sem. De a legrosszabbra kell készülni — válaszolta Mark.
— Onnan már úgysincs lejjebb.
— Ne gondolkodjatok ennyire pesszimistán — vágott közbe Johnny. — Jinhyung remek ügyvéd lesz, mert pont annyira ismeri Markot, hogy ne legyen elfogult vele szemben. Kétlem, hogy nem lesz képes megoldani.
— Ez igaz — bólintottam. Ezúttal is hittem neki, mint ahogy az elmúlt napokban oly' sokszor. Johnny segített, hogy ne gondoljam bele azonnal a legrosszabbat, és hogy tudjam, előbb-utóbb minden rendben lesz. Mind a hárman tele vagyunk kétségekkel és aggódással, félelemmel és szorongással, nem lettünk volna képesek átlátni a szituációt. És ha máshogy nem is, már abban is a segítségünkre van, hogy tudjuk, mellettünk áll. Akár jóban, akár rosszban.

— Képtelenek valami normális műsort adni — fortyant fel Mark, majd a távirányítóért nyúlva elkapcsolta a tévét egy másik adóra, ahol szintúgy nem ment más, mint kabaré, de legalább a kicsit értelmesebb fajtából. Jócskán benne jártunk az új évben, mi mégsem álltunk fel, hogy aludni menjünk, mint Jessica. Egymás mellett ültünk a kanapén egy halom csipsz társaságában, amit előző nap hoztunk a közeli éjjel-nappaliból, és agyzsibbasztóbbnál agyzsibbasztóbb műsorokat bámultunk.
— Amint látod — feleltem halkan. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és a csipszes tál felé fordultam. Kivettem egy szemet, amikor megakadt a tekintetem valamin.
— Nem mondod, hogy nyakláncot csináltál belőle — mondtam, pillantásom még mindig Mark nyakán időzött. Vagyis jobban mondva az ott található tárgyon.
Mark lenézett, és amikor meglátta a gitárpengetőt, amit tőlem kapott karácsonyra, halvány mosolyra húzta a száját. Hátranyúlva levette a bőr szalagot, majd a kezében forgatta a tévé gyér fényében.
— Az első éjszakán Busanban kimentem egy kicsit a városba, és majdnem elhagytam. A zsebemben volt, még szerencse, hogy idejében észrevettem. Akkor döntöttem el, hogy készíttetek neki valami tartót, de nem találtam a megfelelőt — Felemelte bal karját, amin pedig a New Yorkban vett bőr karkötő virított. — Aztán eszembe jutott az ajándékod, és másnap reggel első utam egy ékszerészhez vezetett. Azóta pedig nem tudok megválni tőle. De nem is akarok.
Visszaillesztette a nyakába, a pengető pedig úgy passzolt hozzá, mintha csak neki lett volna kitalálva. Ami nem is hazugság, hiszen személyre szabottan készíttettem el a bohémek negyedében, mégsem hittem, hogy létezik ember, akinek ennyire jól állnak a zenei kiegészítők. Mintha az egész ember egy hatalmas hangszer lenne.
— Elkezdtem használni a könyvet, amíg nem voltál itt — mondtam ki hirtelen. Tudtam, hogy azért adja, mert nem szeretné, ha a ki nem mondott dolgaim egyszer csak felrobbannának bennem. De nem terveztem, hogy az orrára kötöm, habár egy ideje fogalmazódik bennem egy gondolat.
— Hasznos? — pillantott rám, és lejjebb csúszott a kanapén. Jobb karjával átölelte a derekam, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint akkor.
— El sem hinnéd, mennyire — válaszoltam. Egy ideje abbahagytam a telefonomon való naplóírást, és elővéve a fekete könyvet egyszer csak ömlöttek belőlem a szavak. Jobban, mintha digitálisan írnám le őket.
— Akkor jó — nyugtázta Mark, és visszafordult a tévé irányába. Nem kötötte le egyikünket sem a zsé kategóriás kabaré, inkább kerestünk egy még bénább horrorfilmet, amin legalább lehetett röhögni, már ami a történetet és a szereplők bénázását illeti és azzal szórakoztattuk magunkat. Degeszre tömtük magunkat csipsszel, majdnem egy liter kólát megittunk hozzá, és egyszerűen csak élveztük, hogy egy pár óráig nem kell aggódnunk semmin. Akármi történjen, felkészültünk rá, szerintem a legrosszabbra is, és most egy kicsit ki tudunk kapcsolni. Talán elengedtük, talán fellépett a minden mindegy fázis, mindenesetre visszacsöppentünk abba az időbe, amikor kora reggel, bekapcsolva a tévét leültünk Spongyabobot nézni. Az ember csak azután kezd el értékelni bizonyos dolgokat, hogy azok elvesztek, elmúltak, és hiába ragaszkodik hozzá foggal-körömmel, nem fogja tudni visszahozni. Én is így vagyok ezzel az egésszel. Akkor, azokban az időkben utáltam az egész szituációt, utáltam Markot és Jessicát, utáltam az apámat, és egyszerűen csak szerettem volna eltűnni a föld színéről. Mennyivel könnyebb volt akkor minden! Az általam felhúzott álarcot viseltem minden nap, és soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy az nem az igazi arcom. Aztán jött Mark, mit sem sejtve benyitott, és eltört a maszk, eltört az álca, és megmutattam valódi önmagam. Ő pedig elfogadott, mint testvér, beinvitált az életébe, és elérte, hogy ne számítson a hollétem, amíg ő velem van, otthon leszek. És érzem, hogy Mark is hasonlóképpen viszonyul hozzám.