𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

Csupán két napot töltöttem New Yorkban, de már tudtam, hogy álmaim városa. Ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre utaztam el valahova, ami ráadásul külföldön volt (nem is akárhol), és tényleg egy olyan társaság mellett lehettem tanúja New York összes varázsának és szépségének, akik tényleg tudják értékelni az utazást. És talán egy kicsit Jessicának is igaza volt. Ha én élvezem az utat, más nem is kell.
A csizma viszont rendesen feltörte a lábam, szóval az előttünk levő két napban ezer százalék, hogy visszaveszem a tornacipőmet. Imádom a csizmát és bár nem tudom, hogyan leszek képes visszaadni Jessicának ezt a nagy ajándékot, mégis inkább a B változat mellett tettem le a voksom.
Tegnap nem említettem meg Marknak, hogy fáj a lábam, de nem is számított. Nagyon fura volt a fiú. Egyszer sem tett rám semmi gúnyos megjegyzést az első nap óta, és egy kicsit éreztem, hogy kezd úgy viselkedni, mint egy testvér. Nekem, akinek soha nem adatott meg, hogy tesóm legyen. Fogalmam sem volt, milyen érzés ez, annyit viszont tudtam, hogy Marknak van egy bátyja, aki már nem velük él. Ő nyilván könnyebben megtalálja a módját, hogyan értsen szót egy másik emberrel, nem úgy, mint én, akinek normális emberi kapcsolatai sincsenek. Tegnap a Times Square-en sétálva gondolkodtam, megkérdezzem-e Marktól, mi történt a tesójával és az apjával, bár az utóbbit nem nehéz kitalálni. Vagy elváltak, vagy meghalt az apukája, esetleg házasság hiányában elhagyta őket. Tény, nem láttam kint képet sehol sem a házban, ami őket ábrázolná, és ennek sem tudom az okát. De hogy a bátyja miért nem él velük, igen jó kérdés.
Végül elvetettem, nem kérdeztem semmit. Ő sem tud sokat a családomról, mégsem érdeklődik. És jobb is így, mert nekem is felelnem kellett volna a kérdéseire, és ki tudja, abban a pillanatban mit tudtam volna hazudni. Szóval inkább csak csendben sétáltunk egymás mellett szinte egész este. És meg kell hagynom, jól esett a közelsége. Legalább volt velem valaki, nem egyedül bóklásztam az ismeretlen utcákon, ahol magamat ismerve tuti, hogy eltévedtem volna. Emellett éreztem, hogy mit akar közölni velem: ott lesz mellettem akkor is, ha a hátam közepére sem kívánom. Talán ezt jelenti testvérnek lenni?

A másnap mozgalmasan indult, már ha lehet egyáltalán nyugodt bármelyik reggel a fiúkkal. Szerintem erre senki nem lát még csak mikroszkópikus esélyt sem, de ki tudja. Lehet vannak nyugodt másodperceik, csak azoknak én nem vagyok tanúja.
A konyha már felért egy kisebb csatatérrel, amikor leértem. Doyoung és Yuta a müzlin veszekedtek, ugyanis volt két féle, és nem tudták eldönteni, melyiket bontsák meg. Jungwoo Johnnyval és Taeillel a menedzsert nyüstölték, árulja már el, hova mennek ma. Az ugyanis nem volt hajlandó kinyögni egyetlen árva szót sem a mai úticélunkat illetően. Azt mondta, meglepetés lesz, és hogy biztos fog nekünk tetszeni. Meg kell mondjam, elég biztos lehet a dolgában, ha ezt így ki meri jelenteni, hiszen két nap alatt eléggé kiismertem a srácokat ahhoz, hogy mindent megkérdőjelezzek velük kapcsolatban.
Jaehyun tegnapi társával, Taeyonggal foglalta be a sarkot az asztalnál, és bár ők nem veszekedtek semmin, elég hangosan reggeliztek. Nem sokkal később Yuta kezéből kicsúszott a müzlisdoboz, aminek hatására Doyoung a lendülettől hátradobta, a tartalma pedig a mögöttük ülő Haechan és Mark fején landolt. Erre mindannyian felkaptuk a fejünket, a menedzser pedig csak szórakozottan pillantott a civakodó párosra.
— Azt ne várjátok, hogy én takarítsam fel — szólalt meg Taeyong, és ebben a pillanatban visszatért a pirítósához és a telefonja nyomkodásához.
De a fiúknak több se kellett, Doyoung már pattant is a partvishoz, hogy felsöpörje a kiömlött müzlidarabokat. Mark és Haechan a hajukból és a ruhájukból rázták ki a reggelit, de a színes cukorkarikákból kellően jutott a kakaójukba is.
— Furcsa a helyzet? — kérdezte Johnny, amint meglátott az ajtóban. Lefagyva és kikerekedett szemekkel figyeltem a konyhában zajló jelenetet, ami így egy kicsit sok volt.
— Ja — nyögtem ki nagy nehezen, mire Haechan és Yuta elnevette magát. Jungwoo és Taeil is elengedett egy-egy mosolyt.
— Ne aggódj, a mai napig nem sikerült megszoknom őket — legyintett szórakozottan a menedzser.
— Na, de akkor hova megyünk? — tért vissza Jungwoo az eredeti céljához.
A menedzser egy sóhajtás után még ennyit hozzátett:
— Long Island, kert — ezzel pedig átment a nappaliba.
— Kert? — kerekedett el Haechan szeme. - Kertészkedni fogunk?
— Te minden bizonnyal — felelte Johnny.
Taeyong, aki épp végzett a reggelijével, a mosogatóba tette a tányérját, és felém fordult.
— Mit kérsz reggelire? Azt mondjuk nem tudom, mennyi müzli maradt, de Doyoung most süt tojást. Neked is csináljon?
A fejemet ráztam.
— Nem, de köszönöm. Nem igen vagyok éhes.
— És egy pohár kakaó jöhet? — kérdezte Johnny.
— Azt elfogadom, köszönöm — mondtam, és leültem az újonnan megüresedett székre, Mark mellé. Igazán szerethetőek a fiúk, és tényleg jó társaság, főleg ha utazásról van szó, Markból mégis áradt egy bizonyos szintű nyugalom, amit sokkal jobban preferálok New York ellenére is. Mintha mindig is ismertük volna egymást, de sosem találkoztunk. Ilyen létezik, vagy csak én képzelem be magamnak? Mindegy, néha én sem tudom, mit gondoljak.
Mark csak oldalasan rám mosolygott, majd folytatta az Instagram böngészését a fél bögre kakaója fölött. Áradt belőle a meleg és a biztonságérzet, és talán ha nem a társai körében lennénk, no meg nem volna ilyen a viszonyunk, talán meg is öleltem volna. Ha ketten utaztunk volna New Yorkba, talán minden más lenne.