𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Mark

Nem tudom mit gondoljak. Annyi minden kavarog bennem, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. Különös. Eddig minden érzésemnek tudtam hangot adni, szárnyakat növesztett, majd elrepült, hogy ott telepedjenek le, ahol a legnagyobb szükség van rá. Most viszont hiába veszek elő egy darab papírt, vagy nyitom meg a telefonom jegyzeteit, egyszerűen megáll a kezem, és nem ír le semmit. Az agyam tudja, hogy van valami, amit papírra kellene vetni, a kezem mégsem engedelmeskedik neki. Talán fél, hogy amint ott fog virítani előttem feketén-fehéren, minden értelmet nyer, és valósággá válik az elkerülhetetlen.
Penny szenved. Nem is kicsit. El sem tudom képzelni, miken kellett keresztülmennie eddig. De talán igaza van. Változtatni akar, mégsem tud. Fél. Mert hiába megy el messzire, hiába hagyja maga mögött a múltat, az kísérteni fogja, és egész életében rettegni fog attól, mikor lép be az ajtón az apja. Én egész eddig abban reménykedtem, hogy apa egyszercsak felbukkan, és újra a régi lesz minden, Penny pedig menekülne tőle, nem akarja, hogy minden a régi legyen. Hogy lehet, hogy két, ennyire ellentétes ember találkozzon? Amikor sokkal több bennünk a különbség, mint amennyi a közös vonás? De talán pont ezért. Mert én azt szerettem volna, hogy ha teljesen nem is, de egy szeletet hadd kapjak vissza a régi életemből, Penny pedig újdonságot akart, és ha nem is pontosan úgy, ahogy elképzelte, de kapott valami egészen újat. És nem akartam annyiban hagyni.

A vásári forgatag utáni hetünk meglehetősen nyugodt volt. Sebastian nem csesztetett sem engem, sem Pennyt, és nekem ez teljesen megfelelt. Anya egyre többet fordult meg a társaságunkban, és ha nem is kapcsolódott be a beszélgetésbe, éreztette, hogy ott van, és akármikor a rendelkezésünkre áll, amikor csak szeretnénk. Fontolgattam, hogy be kellene avatni a titkunkba, de nem tehettem meg. Penny nem adott meghatalamazást, így nem szólhattam senkinek sem. Nem bántam. Szerettem volna megkímélni anyát egy újabb csalódástól, és bár az utóbbi időben egyre kevesebbet vannak együtt, tudom, hogy a szerelmet nem lehet ilyen könnyen elmúlasztani. Inkább csak megmaradtam a buborékban, melybe Pennynek kulcsa van, és akkor jön-megy, mikor csak szeretne.

Amikor péntek este hazaértem, örülhettem, mert szabad a hétvégém. Addig alszom, ameddig csak szeretnék, és azt csinálok, amit akarok. Két napig a kiadó közelébe sem megyek.
— Mit tervezel a hétvégére? — kérdezte anya izgatottan, amint beléptem a nappaliba. — A tűzhelyen hagytam egy kis vacsoramaradékot, Sebastian nem fog hazaérni hajnal előtt.
Vállam felett hátrapillantva megláttam a majdnem teli edényt, és elfogott a kíváncsiság, vajon Penny ma evett-e. Sejtem, mi a probléma, még ha nem is mondta ki hangosan. Belül majd' szétfeszíti a bűntudat és a szorongás, és bár igyekszik nem kimutatni, látom rajta, látom, amint bepillantok a maszkja mögé, mennyire elesett.
— Penny vacsorázott — felelte anya a fel nem tett kérdésemre. Fene, hogy ennyire jól tud olvasni az arcomról! Elkerekedett szemekkel fordultam felé.
— Hogy tessék?
— Igen, jól hallottad. Mert magának egy keveset, majd leült az asztalhoz, és amíg telefonozott, megette mindet — csivitelte csillogó szemekkel, majd letette a kanapéra az addig olvasott könyvét. — Tudom, mi a baj — folytatta komolyan. Valahol éreztem, hogy anyának régen feltűnt, hogy Penny szinte sosem eszik, és hamarabb összerakta a képet, mint én, mégis váratlanul ért. — Lehet, hogy nem olyan súlyos, de az lesz, ha nem foglalkozunk vele. Szegény lány, rengeteget szenvedett, nem akarok rátenni még egy lapáttal — sóhajtotta. Ha tudná... — fűztem hozzá gondolatban. Ott, abban a pillanatban nem kellett sok, hogy elszóljam magam Sebastian és Penny korántsem rendben lévő kapcsolatáról, ám anya közbevágott. — Remélem holnap délig nem kelsz fel — nevetett, majd ismét kézbe vette a könyvét, és elmerült benne.
Csendben felmentem az emeletre, és azzal a céllal léptem be a szobámba, hogy lepakolok, aztán hozok fel magamnak egy kis vacsorát, ám amint kinyitottam az ajtót, nem várt, mégis kellemes meglepetéssel szembesültem. Penny az ágyamon fekve telefonozott. Érkezésemre felkapta a fejét, és bűnbánó arccal pillantott rám. Mielőtt megszólalt volna, felemelt karokkal jeleztem, hogy nem kell magyarázkodnia.
— Teljesen rendben van — mondtam. — Csak meglepődtem.
Letettem a táskámat, majd fogva a mobilomat Penny mellé feküdtem.
— Azt hittem, később érsz haza.
— Az egész hétvégém szabad, nem akartam még egy órát eltölteni abban a pereputtyban — sóhajtottam. — Néha képesek az agyamra menni, pedig imádom amit csinálok.
— Bármennyire is szeretünk valamit, képesek vagyunk máshogy tekinteni rá egy külsö inger hatására — mondta a plafont bámulva. Telefonja a mellkasán pihent.
— Van benne valami — bólogattam, majd hirtelen felé fordítottam a fejem. — Mit tervezel a hétvégére?
— Semmit. Minden napom ugyanolyan.
— Lenne egy ötletem — vetettem fel, Penny pedig kíváncsian felém fordult. — Mivel múltkor kimaxoltuk a karácsonyi vásárt, ezúttal csináljunk olyat, amit te szeretsz. Van kedvenc helyed a városban?
Gondolkodóba esett. Talán nincs is kedvenc helye, vagy túlságosan gyorsan kezdeményeztem. Nem akartam, hogy szorongjon a közelemben.
— Van egy cukrászda, amit nagyok szeretek — felelte hosszas tanakodás után. — Igazából az egyik barátommal szoktam odajárni, de mostanság keveset találkozunk, és hiányzik az a hely.
— Akkor menjünk oda.
Penny bólintott. Tekintetét visszafordította a plafonra, és a sötétben világító csillagokat figyelte. Nem tudhattam, mi jár a gondolataiban. Csak csendben figyeltem őt, és láttam rajta, hogy valóban megsérült. Lerombolta a múlt, a rengeteg csalódás, az emberek, kik elhagyták, elárulták. Érezni lehetett, hogy megannyi fájdalmat és súlyt cipel magában, hogy túl sokat vettek el tőle, de ezt sosem mutatta ki igazán. Sokáig titkolta előlem, sőt mindenki elől a sebeit és titkait, senkiben nem tudott könnyen megbízni, és azt hitte, én js fájdalmat fogok okozni neki. De csak azt akartam, hogy végre biztonságban legyen. Ez a világ túl sokszor gyötörte meg és azt gondolták, elvehetik az álmait és a reményeit, de ő ellenálló volt. Kétségtelenül a legerősebb nő, akit valaha ismertem. Csodáltam a küzdését, azt, hogy rendületlenül haladt tovább egy jobb élet reményében. És bár rengetegszer szerette volna feladni, elmenekülni, itthagyni mindent szó szerint és átvitt értelemben is, mégis itt van. Szeretném hinni, hogy mindez azért, mert sejtette, hogy az út végén valami jó lesz, de őszintén, én sem voltam biztos benne, hogy ez a helyzet, a környezet, minden jó lesz neki. Bizonytalan voltam magamban, nem hittem, hogy képes leszek olyan helyet biztosítani neki, amiben boldogan él. Ám akkor, a szobámban feküdve az ágyon tudtam, hogy nem a hely kell neki. Nem a környezet, nem a ház, nem Szöul, nem az apja. Hanem én. Mert tudom, érzem, hogy ő is ugyanígy érez. Csak egymásra van szükségünk, senki másra. Hosszú idő óta először érzem, hogy tartozom valahova. Hogy van hova hazatérnem. Hogy otthon vagyok. Pennyvel otthon vagyok. És talán nem mondjuk ki, de mindketten tudjuk, hogy egymással otthonra leltünk. Nem testvérileg. Nem szerelmileg. Semmi ilyesmi nem szerepel a pakliban. A lelkünk az, ami végre megpihent, és a tűz melegében érezzük a reményt. Vele azt érzem, otthon vagyok.
— Mi az? — kérdezte, mikor feltűnt neki, hogy sok ideje nézem. Csak megráztam a fejemet. — Tudod, egyetlen barátom van. Mingyunak hívják. Az iskolában találkoztunk, mindketten az iskolaújságnál dolgoztunk. Végül övé lett a főszerkesztői pozíció, de a barátságunk nem szakadt meg.
— Tud róla? — kérdeztem, és bár nem mondtam ki, mire gondolok, azonnal tudta.
— Nem mindenbe avattam be.
— Miért nem?
— Nem tudom. Talán féltem, holott ez hülyeség. Ő vetette fel az egyezségünket is, tudhatnám, hogy vele kapcsolatban nincs mitől tartanom.
— Miféle egyezség?
— Meg kell tennem mindent azért, hogy jobb legyen, akár még a rendőrségre is elmehetek, de ha mindez nem sikerül, szóljak neki, és azonnal kivisz, bárhol is legyek.
— És hogy érzed? Szükséged van a segítségére?
— Nem tudom. Mostanában kicsit keveset beszélünk, lefoglalják a vizsgák meg a barátnője, de tudom, hogy akár az éjszaka közepén is hívhatom, jön és cselekszik. De most apa azért nem viselkedik szörnyetegként, vagy legalábbis az esetek többségében, mert itt vagy. Beköltöztünk egy olyan házba, ahol rajta kívül él egy másik férfi, és nem akarja megkockáztatni, hogy elveszik a hatalma.
— A hatalma? — Meglepődtem. Nem gondoltam, hogy Sebastiannak bármiféle hatalma lehet, de amint kimondtam, rájöttem.
— Felettem. Azt hiszi, képes irányítani, és lehet, az elején még így volt. De most már nem hagyom, hogy uralma legyen az életem, vagy bármi felett.
— Itt vagyok — mondtam ki hirtelen, de teljesen komolyan gondoltam. Kérdőn pillantott felém. — Ha véget szeretnél vetni ennek a rémálomnak, itt vagyok. Nem hagylak el.
— Tényleg segítenél? — fordult felém. Szemében visszatükröződtek a világító csillagok fényei.
Határozottan bólintottam.
— Igen. Minden, amit valaha neked mondtam, igaz. Még akkor is, ha legszívesebben visszaszívnám.
Pár pillanatig engem nézett. Tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni, csupán kék szeme vándorolt ide-oda.
— Jó tudni, hogy nem vagy akkora pöcs, mint elsőre hittem — mondta végül.
— Bunkó — szóltam.
— Köcsög.
— Kapd be!
— Baszd meg! — vágott vissza. Abban a pillanatban, ahogy egymásra néztünk, egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Felidézték azokat a pillanatokat, amikor minden jóindulat nélkül egymást csesztettük, és ott tettünk keresztbe a másiknak, ahol csak tudtunk. Jó érzés, hogy ezek már a múltba vesztek. Bármennyire is változott a helyzet, nem akarok újra azokat a napokat átélni. Lehet, én is bántottam, akaratomon kívül. Akkor még nem tudtam, min megy keresztül nap mint nap, és én sem avattam be félelmeimbe, reményeimbe. Nem tudom, melyik volt a jobb. A tudatlanság, amikor úgy viselkedtünk egymással, mint az ellenségek, és nem is tettünk egy piciny lépést sem afelé, hogy megismerjük a másikat, vagy most, hogy mindent tudunk. Akkor még más idők jártak. Kívülálló voltam a saját életemben, mindenáron visszavágytam Kanadába. Most viszont csak itt akarok maradni a szobámban Pennyvel, hallgatni a kinti szelet, nézni a hóesést, és ketten, egyedül lenni. Ez a szoba a mi apró burkunk, ahova elmenekülhetünk, amikor sok az élet, amikor tönkretesznek, szétcsesznek, összetörnek, elengednek. Ahol, akivel igazán otthon lehetünk.

Mikor jókedvünk alábbhagyott, felálltam, hogy hozzak magamnak enni. Mikor a kilincsre tettem a kezem, nem léptem ki azonnal, hanem győzött a kíváncsiság, és visszafordultam Pennyhez.
— Nem vagy éhes?
— Köszi, de nem. Vacsoráztam — válaszolta, és láttam rajta, hogy igazat szól. Tényleg evett, ez pedig mérhetetlen boldogsággal töltött el. A konyhában is végig mosolyogtam, miközben készítettem magamnak az ételt, és ha anyának fel is tűnt, nem mondott semmit. Nem is biztos, hogy meg tudtam volna magyarázni.
Miközben megvacsoráztam a szobámban, Penny vicces videókkal szórakoztatott, amiket a neten talált egy-egy unalmas óráján. Nem bírtam ki nevetés nélkül, persze így kétszer olyan lassan ettem, mint általában szoktam. De egy percig sem bántam. Legszívesebben itt maradtam volna ebben a tökéletes idillben, hogy soha ne kelljen felébrednem, de tudtam, ez mind hazugság lenne. Nekem nem csak ez az életem. És nem tehetem le az egyik énemet azért, hogy egy másik lehessen. Legalábbis még nem. Ahhoz még várnom kell a csodára, és leélni azt, amire mindig is vágytam. Imádom csinálni, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ne álmodozott volna normális életről. Egyik görbe estén bevallottuk egymásnak a srácaimmal, ki hogy képzelte el a normális életet. Meglepő és őszinte válaszok születtek, nem is hittem, mennyire sokrétűek és különbözőek vagyunk. Egyszóval nem élhetem csak ezt az életet Pennyvel, a szobám ablakában bámulva a hóesést, és várva a karácsonyt. Van egy másik énem, amit nem hanyagolhatok el.
És mégis, azokban a pillanatokban, ahogy Pennyvel az ágyon feküdve az interneten fellelhető leghülyébb videókat bámultuk, tudtam, nem cserélném el semmire sem. Még ha nem is lehetek többé idol, akkor sem hagynám ki ezeket a perceket. Ahol kint esik a hó, besötétedett, a szobám plafonja fluoreszkáló csillagokkal van telehintve, ahol a világ nem olyan rossz és gonosz. Ahol van szépség és mágia, ahol az erkölcs fontosabb, mint a szabályok. Ahol senki nem mondhatja meg, mit kellene tenned, hogy viselkedj, mert mindenki a maga ura. Utánozhatatlan és pótolhatatlan. És erre csak akkor jöttem rá, mikor elkövettem életem egyik legnagyobb hülyeségét. De sajnos ott, és akkor nem volt sok választásom. Mégsem cselekedtem volna másképp, ha visszaforgatnám az időt. Mert a család nem ott van, ahová a vér köt. Hanem ott, ahol tisztelnek és melletted állnak. Visszatekintve úgy érzem, helyesen döntöttem, még ha a leghosszabb és legrémesebb procedúra is vette kezdetét egész életemben.