𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

Két hét múlva karácsony, és én még sehol sem tartok. Ha Jessica lázasan készülődik az ünnepekre, akkor Mark a tízszerese. Le sem lehet lőni, mióta tudatosult benne, hány nap van még karácsonyig, és fel-alá futkosva azt kiabálja, hogy "It's Christmas Time!" Persze amikor itthon van, mert az ünnepek közeledtével megsokszorozódtak a teendők a kiadón belül, így bár albumon már nem dolgoznak, rengeteg tévés szereplésük van, emellett a Youtube csatornájukra is forgatják a tartalmat, szóval munka az van bőven.
Jessicával csinosítjuk a házat, és minden napra jut valami tennivaló. Bár Mark nincs velünk, lélekben érezzük a jelenlétét, és minden hülyeségről ő jut eszembe. Például a táncoló manóról, akinek a fejébe van húzva a sapkája. Tisztára hasonlít rá. Mire eljött a hétvége, a ház kezdte felölteni magára a karácsonyi öltözékét. Nem volt csicsásan díszes, mégis látszott, hogy sok energia van benne, és akik ebben a házban laknak, tényleg szeretik az évnek ezen szakaszát. Jessica igazán büszke lehet magára, az utcában messzemenőleg ez a ház lett a legszebb. Még Mark is elismerően biccentett, mikor péntek este belépett az ajtón. Anyukája a konyhában ügyeskedett valami vacsorán kettőnknek, ugyanis apa elvileg éjszakás (holott teljesen tisztában vagyok vele, hogy mindez csak ürügy), Jessica pedig nemrég evett.
— Komolyan mondom, hogy imádom — huppant le Mark mellém a kanapéra. Áhítatosan nézett körbe. — Azóta nem volt így feldíszítve, hogy Jinhyung elment — tette hozzá halkan, de korántsem szomorúan.
— Azért remélem minden rendben van — mondtam. — Mármint ezzel az egésszel.
— Még nem — rázta a fejét. Hátradőlt, karját a háttámlára tette, és megtámasztotta a fejét. — De dolgozom rajta. Szeretném túltenni magamat azon, hogy nagy valószínűséggel sosem fog visszatérni, bár nem tudom, mennyi idő lesz.
— Sejtésem szerint sok. Egy ilyen nem múlik el csak úgy, egyik pillanatról a másikra.
— Tudom — bólintott lehunyt szemmel. — És talán ez benne a legrosszabb.
— Ezt aláírom — dőltem hátra.
— Mit tervezel a hétvégére? — kérdezte rám pillantva.
— Semmit. Megejthetjük a cukrászdai látogatást — vetettem fel, Mark pedig azonnal rábólintott. Ekkor Jessica kukkantott be a nappaliba, hogy szóljon, kész a vacsora. Amint meglátott minket a kanapén ülve, amint halkan beszélgetünk, felcsillant a szeme. Tudom, mi játszódik le benne. Talán hosszú idő óta ez lesz az első karácsony, ami nyugodtan, és békében telhet. Én is ebben reménykedem, bár az a rossz benne, hogy kézenfogva rángatja magával a csalódást. És lassan mindannyian megtapasztaljuk, hogy a remény csupán törékeny illúzió, melybe az agyunk ringat minket, nehogy belebolonduljunk a valóságba. Mert sajnos az elemi erővel szakadt ránk, csak akkor, egy héttel karácsony előtt még nem gondoltunk bele semmibe. Meghagytuk magunkat az idillben, amibe apám nem kapott bejutást. Ám elemi erővel zúzta szét az illúziót.

Másnap reggel korán ébredtem. Mióta apa alig van itthon, és minden este beszélek Markkal, ha nem is személyesen, de az interneten igen, sokkal nyugodtabb vagyok. Jobban alszom, és elkezdtem enni. Azt nem mondom, hogy annyit, mint egy normális ember, de igen. Amit Jessica készít mindig nagyon finomak. Szedek magamnak egy keveset, és amíg a naplómat írom, lassan eleszegetem. És ez mindenkinek tökéletesen megfelel.
Az ég még el sem kezdett világosodni, már papucsban csoszogtam le a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. Meglepetésemre Markot pillantottam meg a hűtőnél. Éppen tejet vett elő.
— Jó reggelt — köszöntött vidáman.
— Neked is — válaszoltam. — Hogyhogy nem alszol?
Vállat vont. — Nem tudom. Megébredtem egy tíz perce, és azóta nem bírok visszaaludni. Gondoltam lejövök inni valamit.
— Ugye nem kávézol? — fordultam felé ijedten. Tudom, hogy szereti az italt, és hogy az életét is rábízná, mégsem szerettem volna, ha hajnalok hajnalán kávét iszik. Néha túlságosan felpörög a sok koffeintól.
Felnevetett.
— Dehogy. Csak melegítek tejet, de ha már itt vagy, és nem szándékozol visszamenni, kapcsoljuk be a tévét! Készítek kakaót.
— Benne vagyok — bólintottam, ugyanis tényleg nem volt feltett szándékom visszaaludni.
Belépve a nappaliba lehuppantam a kanapéra, és kézbe vettem a távirányítót. Amíg Mark a tejet melegítette két bögrében, a csatornák között szlalomozva igyekeztem kiválasztani a legjobbat. Az egyiken valami reality ment, de elkapcsoltam. Sosem szerettem. Egy másikon Spongyabob virított, és legszívesebben otthagytam volna, de még mindig nem tudom, Mark hogy vélekedik erről. Ám pechemre (vagy szerencsémre, attól függ, honnan nézzük) pont akkor lépett be mostohatesóm a nappaliba, amikor elkapcsoltam onnan.
— Az jó! — szólt, és a kezében tartott egyik bögrét nekem adta. — Olyan régen néztem Spongyabobot, el is felejtettem, mekkora ökörségek vannak benne.
— Akkor legyen az — feleltem, és visszatettem a matinéra.
Gondolta valaki, hogy karácsony előtt egy héttel itt fogok ülni azzal a mostohatesómmal, akivel az elején meg akartuk ölni egymást, a kanapén, és a valaha volt legbugyutább rajfilmet bámuljuk kora reggel? Nem? Mert én sem. Meglepő, mennyire megváltozik minden, ha jobban megismerjük a másikat. Igaz, a mi kapcsolatunk nem éppen átlagosan kezdődött. Titkolni akartam, ameddig csak tudom, de mintha a sors is azt akarta volna, hogy Mark mihamarabb tudja meg az igazságot. Így egyikőnk sem csúszott lejjebb a süllyesztőben, amelyben elindultunk, hanem kirángatva egymást a szakadékból elindultunk egy jobb irányba. De hogy Jessicának miképp fogom tálalni, az egy nagyon jó kérdés. Nem szeretném titkolni előle, de sejtelmem sincs, miképp mondjam el neki. És hogy hinni fog-e nekem. Lehet megkérem Markot, segítsen kitalálni.
Lement vagy három rész a meséből, és a kakaó is elfogyott, amikor kint elkezdett pirkadni. Pedig már nincs olyan korán, csak ilyenkor mindig korábban sötétedik, és később kel fel a nap.
Jessica jött le a lépcsőn. Elinte nem tűnt fel neki semmi, csak megállva a konyhában egy kávét készített magának. Amíg motoszkált, igyekeztünk nem nevetni, persze képtelenség volt. Amikor nem kéne nevetned, mindig akkor tör rád a legerősebben. Mark törte meg a csendet.
— Mi ennyire vicces? — pillantott be Jessica a nappaliba. Aztán leesett neki. — Mióta vagytok ébren?
— Nagyjából egy órája — válaszoltam.
— Spongyabobot nézünk — tette hozzá Mark. Előredőlve kiürült bögréjét a dohányzóasztalra tette, majd visszafordult a tévé felé.
— Ugye nem kávé volt benne? — kérdezte Jessica meglátva a bögrét. — Penny, mondd, hogy nem kávé volt benne — pillantott rám könyörgőn.
Felnevettem.
— Nem, kakaóztunk.
A mellkasára tette a kezét, és látványosan kifújta a levegőt. Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki nem mindig nézi jó szemmel Mark kávézási szokásait. Jó tudni.
— Nem zavarok, nézzétek csak tovább a mesét — mondta aztán, és visszalépett a konyhába. A lehalkított tévé mellett hallottuk, amint még hozzáteszi: — Érett húszéves gyerekek miért nézik ezt az agyament baromságot...
És ennek hallatán mindkettőnkből elemi erővel tört ki a nevetés. Tőlünk zengett az egész ház, még Jessica is elengedett egy mosolyt. Jó érzés volt újra, teljes szívből nevetni, még ha nem is tartott olyan sokáig. Mark visszahozta nekem a színt a hétköznapokba, és megtanított értékelni az apró dolgokat. Rácsodálkozott a világra, gyermeki ártatlansággal szemlélte az örök kedvenc dolgait újra és újra, és ez engem is arra késztetett, hogy így tegyek. Nincs köztünk annyira sok különbség, és erre szép lassan jöttem rá. Ő is maszkot viselt mióta a testvére és az apukája lelépett, és akárcsak én, nem sok mindenkinek engedett betekintést. De talán nem is kellett. Ezek a titkok csak arra vártak, hogy egymásnak fedjük fel őket, mert más nem tudná úgy megérteni, ahogy mi tudjuk. Mert sok a hasonlóság, sok a közös szál, amelyeknek ha nem is ugyanaz a kontextusa, a lényege igen. És egymással kiegészítjük a másikat. Ő szeretett volna valamit a régi életéből, és ha nem is úgy kapta meg, ahogy szerette volna, betoppantam az életébe én. Én, aki fenekestül felforgatott mindent, talán jobbá tette, talán rosszabbá, de itt vagyok, és Mark ismét érzi, hogy tartozik valahova. Én pedig újdonságot akartam. Valami olyan helyzetet, szituációt, amiben nem csak én és apa vagyunk, hanem mások is, ahol ha rejtegetnem is kell a valódi énemet, de már nem ketten vagyunk. Azt akartuk, hogy ne legyünk egyedül, ne legyünk magányosak. Nos, úgy tűnik, ez sikerült. És minden pillanatát imádom.