𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Mark

A reggel azzal a tudattal indult, hogy ez az utolsó napunk, amit New Yorkban töltünk. Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a négy nap. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni, főleg Pennyvel. Mostanra minden félelmem és idegességem tovatűnt, mintha soha nem is léteztek volna. Penny épp olyan jó útitársnak bizonyult, mint a srácaim, és meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy ez után is elmennék vele bárhova. Akár ugyanígy, csapatostul, vagy anyával az élen, de ezer százalék, hogy mostohatesóm is a listán lenne.
Ezenfelül akárhányszor csak rágondolok, mosolyoghatnékom támad. Sejtésem szerint nem ez az igazi énje, csak a felszínt mutatja meg nekem, nekünk. Egyfelől érthető, még én is újdonság vagyok számára, hát még akkor a társaim. Tény, nehezen lehet hozzászokni ehhez az őrülethez, ami nap mint nap körülvesz minket, és nem is hibáztatom, ha kicsit kiég. Bár igyekszünk visszafogni magunkat (de hogy miért beszélek többesszámban, amikor én ebből a négy napos káoszból ki sem vettem a részem, de mindegy is, talán már annyira megszoktam), sajnos nem mindig segít a kialakult helyzeten, tekintve a tegnap reggeli müzlis incidenst. Láttam rajta, hogy sok neki.

— Muszáj visszamennünk? — nyöszörgött Yuta, arccal a párnában. Még mindannyian az ágyban voltunk annak ellenére, hogy lassan tizenegy óra. Egyikünk sem akarta itthagyni szeretett New Yorkunkat, de igaz volt. A mai az utolsó nap, amit ebben a csodálatos városban töltünk. Nekem is hiányozni fog, ha visszarepültünk, de az emlékeinkben (no meg a telefonjaink galériájában lévő képeken) örökké megmaradnak. Az biztos, hogy nekem felkerült a világ városainak listájára, hogy egyszer visszatérjek ide. A listán van még Savona meg Kanada is, noha az utóbbi időben egyre inkább azt érzem, hiba lett volna hazamenni. Talán a karma szólt közbe annak ellenére, hogy nem hiszek az ilyesmiben. Ám most, hogy semmi nem alakult úgy, ahogy a legrosszabb forgatókönyv a fejemben el lett tervezve, és mégsem dőlt össze a világ. Pennyt megkedveltem, talán lehet rá esély, hogy normális mostohatesók módjára viselkedjünk otthon is, és ne akarjunk egymás torkának esni a legelső alkalommal.
Szeretném majd kideríteni, mitől ilyen zárkózott és szűkszavú, de nem akkor, amikor srácaim is a közvetlen környezetemben vannak. Talán egy-kétszer átnézek hozzá unalmas óráimon, vagy őt hívom át popcornt zabálni és bűnrossz akciófilmeket nézni. Bár nem tudom mennyire lenne vevő rá, ezeket Jinhyunggal csináltuk. Vagy talán csak egy részem vissza akarja őt kapni?
— Hidd el, nekem sincs sok kedvem hozzá — mondta Taeyong hanyattfekve, a plafont bámulva.
— Hiányozni fog — tette hozzá Yuta még mindig ugyanabban a pózban.
— Sok mindent köszönhetek neki — mondtam halkan, hogy társaim ne hallják, de nem lehettem elég halk egy alapból is csendes szobában.
Yuta és Taeyong feje egyszerre fordult felém, de már nem szívhattam vissza.
— Sikerült intézni valamit Pennyvel? — kérdezte Taeyong.
Vállat vontam, holott nem láthatta. Visszahanyatlott az ágyra, és Yuta teljes teste eltakarta.
— Valamit — feleltem. — Nem nyújtott megoldást a problémáinkra, de talán segített elindítani az úton.
— A semminél azért több — mondta Yuta még mindig felém fordulva.
— Sikerülni fog a későbbiekben mindaz, amit most elterveztetek? — kérdezett tovább Taeyong. — Akár szavakkal, akár kimondatlanul hagytátok megtervezni, de ott van. Menni fog?
— Kénytelen lesz. Remélem van akkora kapacitásom, hogy képes legyek véghezvinni mindent.
— Itt vagyunk, ha bármi kell — mondta komolyan Yuta. — Tudod, csak egy telefon és ugrunk.
Bólintottam. Tisztában voltam vele, hogy nem viccelnek. És ez az ígéret az után is meg fog maradni, hogy már nem leszünk híresek. Amikor otthagyunk mindent, amit felépítettünk, hogy normális életünk legyen, azok az évek, amiket együtt töltöttünk nem fognak egy csettintésre eltűnni. És nem is hagyjuk, hogy ez megtörténjen. Utána tök mindegy, mikor beszéltünk utoljára, láttuk-e egymást az évek alatt. Ha valamelyikünknek segítség kell, nem mondunk semmit, csak ott leszünk mellette. Támogatjuk és segítünk, ha tudunk. Nem hántorgatjuk fel, hogy na, vele beszélsz, velem meg nem, egyszerűen a köztünk lévő barátság túl erős az ilyen kis pitiáner dolgokhoz.
— Tudom, és kösz srácok.
— Nincs mit megköszönnöd — mondta Taeyong, majd felült. Felém fordult. — Sosem lesz.
— Nem tartozunk egymásnak köszönettel, ez alap — tette hozzá Yuta.
Két halk kopogás hallatszott, ezzel pedig vége szakadt a lelkizésünknek. Taeyong, mivel ő volt egyedül ülő helyzetben, felállt, és kinyitotta az ajtót. Penny állt a küszöbön, és láthatóan feszengett. Csak nem hallotta, amit beszélünk? Édes istenem, tudtam, hogy nem szabadott volna ilyenekről diskurálnunk! De talán annyira még nincs minden veszve.
— Gyertek le, lassan mindenki a konyhában lesz — mondta.
— Azonnal — mosolyodott el Taeyong, és ahogy láttam, Penny viszonozta. Leaderünk becsukta az ajtót, majd mindkettőnket felkelésre invitált.
— De miért most? — szenvedett Yuta ismét arccal a párnában.
— Attól, hogy itt kínlódsz, este úgyis el kell mennünk — válaszolta Taeyong fejjel a szekrényben. Annyira sok ruhát azért nem hoztunk, hogy lehessen miből válogatni, de amikor ismét felbukkant, egy fél pár zoknit tartott a kezében. Értetlen fejünket látva csak vállat vont. — Tegnap beesett, de már nem tudtam kivenni.
— Amúgy Taeyong hyungnak igaza van — folytattam megkezdett gondolatmenetét. — Ha már egyszer úgyis elmegyünk, legalább használjuk ki az utolsó órákat. Biztos lesz még valami jó program.
Igazam lett. Az ötletgazda keretet adott ennek a négy napnak, hiszen az első, és az utolsó programokat is ő találta ki. Amikor leértünk, már mindenki ott volt, csak ránk vártak. Pennyn és menedzser hyungon kívül mindannyian pizsamában voltunk, megőrizve ezzel jó szokásunkat. Leülve a három üres helyre menedzser hyung felé fordultunk, hogy vázolja a mai és egyben utolsó helyszíneket. Ő azonban Penny felé fordult, aki most Doyoung és Taeil között ült.
— Szóval arra gondoltam, hogy meglátogathatnánk a Brooklyn Children's Múzeumot — kezdte Penny. — Mármint nem tudom, nektek hogy tetszene, de közel van és nem kell sokat utazni.
— Mit lehet tudni róla? — kérdezte Johnny komoly érdeklődéssel. Hamar le lehet nyűgözni, ezt már megfigyeltük.
Penny feloldotta az asztalon heverő felefonját, és rögtön olvasni kezdett. Talán amint megtalálta ezt a helyet, már rohant is vázolni a menedzsernek.
— Az 1899-ben épült viktoriánus ízlésű kastélyban a világ legrégibb gyermekmúzeumának értékes gyűjteményeit őrzik. Fajták szerint csoportosított madárkiállítás, színes és gazdag babagyűjtemény, emellett élő állatok terme is megtalálható. Az indián gyűjteményben törzsi relikviákat, harci bárdokat, bölénybőr köpenyeket, békepipákat, csontokból készült mellvérteket, illetve bölényfog-nyakláncokat is lehet felfedezni.
— És még mielőtt bármelyikőtök megszólalna, utána nem megyünk vissza Manhattanbe — mondta gyorsan menedzser hyung. — Ha jól kalkulálom is legkésőbb ötre végzünk, és mire átutaznánk a belvárosba, jöhetünk is vissza. Nemhogy még ott bent is utazgatni.
— És erre is kitaláltam valamit — vette vissza a szót társaságunk egyetlen lány tagja. — A múzeumtól nem messze található a Grand Army pláza és a brooklyn-i bohémek negyede. Ha szeretnétek, megint szakadhatunk kétfelé, ahogy az első nap, de választhatunk is, a kettő közül hova menjünk.
— A bohém negyed olyan, mint a piac? — kérdezte azonnal Haechan.
Ám Penny csak vállat vont.
— Nem tudom sajnos, nem néztem utána.
— Tök mindegy, engem már a bohém szóval megvettek kilóra — tette fel a kezét, és nem is volt kérdés, hova megy.
— Persze, fagyoskodjunk még a hidgben — mondta Taeil szemforgatva. Talán neki nem jött be a múltkori helyszín.
— Akkor velem jössz a plázába? — kérdezte Johnny, és ebből már tudtuk, ismét két táborra fogunk szakadni.
Ám még mielőtt nagyon belemerültünk volna a tervezgetésbe, ki kivel hova megy, menedzser hyung elküldött minket felöltözni és reggelizni, mondván ebédelni majd csak a múzeum után fogunk, akár közösen, akák ki-ki a maga helyén.