𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

Csak nagy nehezen tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak készülődni. Ha velük megyek kajálni, akkor én is kénytelen leszek valamit rendelni, de nem akarok előttük enni. Ha meg leválok tőlük, idegesek lesznek és aggódni fognak. Rajtuk a felelősség, hogy vigyázzanak rám, nem hagyhatnak szem elől tévesztve. Ami így jóval megnehezíti a dolgomat. Abban a hitben voltam, hogy amint ideérek, tudni fogom, mit hogyan kellene csinálnom, de most még inkább össze vagyok zavarodva. Ha eddig volt bármi tervem az evést illetően, most tuti nem találom jó ötletnek. Vagy a hely kivitelezése miatt, vagy a fiúk féltő szeme követ mindenhová, és esélyem sincs lélegzethez jutnom.
De nem volt választásom. Talán megkérhetném a menedzsert, hadd maradjak itthon, de akkor záporoznának a kérdések, én pedig nem akarok magyarázkodni. Szóval kénytelen voltam elmenni. Talán útközben ki tudok találni valamit, de ha nagyon nincs más választásom, egy kis adagot kérek magamnak, és igyekszem azt tettetni, hogy eszem.
A farmerem és az egyik hosszú ujjú felsőm mellett döntöttem. Apám karjának nyoma még nem tűnt el teljesen, és nem kockáztatok egy esetleges lebukást. Akkor tuti vége lenne a New York-i utunknak, és nem szeretném tönkretenni a srácok vakációját. Igazán keményen dolgoztak ezért, és megérdemlik. Akár négy napról van szó, akár nem.
A szettemhez még felkaptam a Jessicától kapott bokacsizmát, amit itt az ideje betörni. Felvehettem volna a tornacipőmet is, hiszen sokkal kényelmesebb, és okosabb megoldás lenne. A csizma tényleg vadonat új, a címke is rajta volt. Egész biztos, hogy fel fogja törni a lábam, ezért a kistáskámba tettem el pár ragtapaszt. De most kell kipróbálni, vagy magamat ismerve soha nem veszem fel, és akkor nem lenne más funkciója, mint ami Jessicánál volt. Egy vastagabb pulóvert választottam, mert nem tudom, mindezek ellenére mennyire van kint hideg, a farmerkabátom meg annyira nem meleg.
Míg készülődtem, számtalanszor megfordult a fejemben, hogy mégsem megyek. Hogy most azonnal fogom magam és visszamegyek Koreába. Legalább ott tudok mit kezdeni magammal, nem vagyok pesztrálva a fiúk által. De abban a pillanatban, amint igent mondtam Marknak — nem is, talán amikor a fiú felvetette, hogy vigyenek engem —, tudtam, nincs visszaút. Bárhogy is igyekeztem jó irányba terelni a gondolataimat, nem igazán sikerült. Ha itt kikapcsolódom, és tényleg jól érzem magam, otthon hatalmas erővel fog arcon csapni a valóság, de ha nem szórakozni, akkor minek jöttem ide? Nem rontom el a srácok nyaralását (ősszel), de nem is szeretnék felhőtlenül belevágni a dolgokba. Meg kell találnom az arany középutat, ami tökéletes lesz erre a négy napra. Persze ebből senki semmit sem fog érzékelni.

Nagyjából fél óra gyomorideg és heves agyalás után lementem a földszintre, ahol rajtam kívül csak Mark hiányzott.
— Sokat vártatok? — kérdeztem Johnnyt, aki eddig a legközvetlenebbnek bizonyult.
A fiú a fejét rázta.
— Előtted fél perccel futott be Taeyong is, szóval ne aggódj — mosolyodott el.
Amíg magamra kaptam a pulóverem, Mark is befutott, ám amikor Taeil meglátta a szettem, elhúzta a száját.
— Fázni fogsz így — mondta. — Valami dzsekit hozz még magaddal.
Eleget téve kérésének hátitáskámat és mobilomat letettem a lépcső mellé. Felszaladtam az emeletre, de nem kerülte el a figyelmem Mark gúnyos felszólalása.
— Király! Mégis meddig várjunk még?
Bár nem láttam, tudtam, hogy égnek emelt tekintetével nyomatékosítja a mondandóját. Én persze már megszoktam az efféle megnyilvánulásait, de társainak ez teljesen új volt. Míg a szobámban felkaptam a kabim, hallottam, amint Taeyong nem kicsit akad ki. De úgy voltam vele, hogy engem nem érdekel annak ellenére, hogy nekem szóltak. Nem olyan rég vagyunk tagjai a Lee családnak, mégis megtanultam elengedni a fülem mellett az ilyen megjegyzéseket.
Mire viszont leértem, minden olyan volt, mint eddig. Nyoma sem maradt az előbbi vitának, bár láttam, Mark még magában füstölög.
— Van a Newtown Creek csatorna mellett egy nagyon hangulatos kis étterem, ahonnan át lehet látni Manhattanre is — mesélte izgatottan Haechan, amikor már a menedzserrel karöltve úton voltunk a metróhoz.
— Azt szemeltétek ki? — kérdeztem vissza.
Haechan bólintott.
— Ha minden igaz, holnap átnézünk Manhattanbe is, de összességében Queens, Long Island és Brooklyn környékén fogunk mászkálni — tette még hozzá.
Nem is baj, ha a belvárosba csak egyszer megyünk. Alapból nincs bajom velük, hiszen Szöul is ebbe a kategóriába tartozik, de most valahogy mégsem fűlt a fogam a nyüzsihez. Brooklyn csendes környéke jobban elvarázsolt.
Persze az evés kérdését mostanáig sem sikerült lerendeznem magamban. Vannak lehetőségeim, és egy-kettő meg is valósítható, ám mégsem merek belevágni. Itt vagyok tíz védelmező szempár előtt, akik lesik minden mozdulatom, és az sem segít, hogy beszorultam Haechan és Jungwoo közé. Elölről Jaehyun és Taeyong védenek, hátul pedig Johnny és Doyoung kullog. Mögötte még ott van a Yuta-Taeil páros, a sort pedig Mark zárja. Nem tudom mi baja lehet, hiszen ez az ő vakációja. És ha én zavarom őt, simán mondhatott volna nemet is a társainak. Bár ahogy elnézem, tényleg kezdenek megkedvelni. Én is őket.
A mellettem haladó két fiú egész végig valami filmről beszéltek, amit nem láttam, így hozzá sem tudtam szólni a beszélgetéshez. Inkább figyeltem, New York ezen szeglete mennyire más, mint a többi. Itt nem igen vannak felhőkarcolók, az Manhattanre, meg talán New Jersey-re jellemző. Itt a széles utcák, hatalmas házak ellenére is elfogott egy kisvárosi életre hasonlító érzés. Tudtam, hogy New Yorkban vagyunk, egy kicseszett világvárosban, mégis Brooklynnak ez a szeglete annyira más. Talán ide költöznék, ha megtehetem.
— Lenyűgöző, ugye? — súgta Jungwoo. Egy ideje abbahagyták a beszédet, és ők is inkább a helyre, az érzésre fókuszáltak. Minden város más, ad hozzád valamit annak ellenére, hogy ugyanúgy kőből, téglából, acélból épült, mint a világ bármely városa.
Sajnos a metrón nem láttunk sokat belőle, ott mindenki visszazökkent az eddigi témájukba. Egyedül Mark árválkodott egymagában, mint akinek nincs szüksége társaságra, de odamentem mellé. Nincs bajom a fiúkkal (bár néha szokatlan a hirtelen hiperaktivitás az irányukból), de most kifejezetten jól esik a nyugi. Na nem mintha nem abban éltem volna egészen eddig, de sebaj.
Mark csak rám pillantott, amikor megálltam mellette, de nem szólalt meg. Csak tovább vizslatta a metró padlóját, és a feketeséget, amit az ablakokon át látott. Én sem beszéltem, és jó volt ez így. Mindazok ellenére, amit mondott vagy tett, Mark közelsége egyfajta biztonságérzetet nyújtott. Bár a reggeli incidens egy kicsit megingatta a hitemet vele kapcsolatban, továbbra sem hiszem, hogy olyan lenne, mint apám. Mindazonáltal ennek is fennáll a kockázata. Még mindig nem tudom, melyik gondolatfoszlányra kellene hallgatnom.
Newtown Creeken kiszálltunk a szerelvényből, majd a menedzser vezetésével, mint a jól irányzott kiskacsák, elhagytuk a metróállomást.
A csatorna felől friss, szinte már óceáni fuvallat áramlott felénk, ami kitisztította a fülledt metró levegőjétől elnehezült agyunkat. Az utca itt is hasonló volt, mint nálunk, ám jóval több magas épület is felfedezhető, főleg, hogy innen nincs messze Manhattan.
— Olyan, mintha Párizsban lennék! — sóhajtott fel a menedzser, mire a fiúk elnevették magukat. Ez is valami belsős poén lehet, amit nem értek.
A metró óta töretlenül haladok Mark mellett, amit egyik fiú sem hajlandó megzavarni. Őket is elvarázsolta Brooklyn feelingje, ami egyszerre volt hétköznapi, és mégis, mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. Egyedül Mark tanúsított passzív-agresszív viselkedést, és bár értelemszerűen nem támadt rá senkire, alapból sem szólalt meg egész úton. Csak az előtte lévő aszfaltot nézte, vagy társaira vetett futó pillantásokat.
Ám nem voltam nyugodt. Minél közelebb értünk az étteremhez, annál jobban éreztem a gyomromban a gombócot, ami nem akart szűnni. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, ha nem akarok lebukni.
A hely egy pillanatig elfeledtette velem ezeket a gondokat. Annyira illett Brooklynhoz, és mégis megvolt a maga mágiája, mely akarva-akaratlanul ejti rabul a vendégeket. Nem tudom ki találta ezt a helyet, ha a menedzser, akkor valamit nagyon tud. A fiúk elfoglaltak egy közel eső asztalt az ablak alatt, ahonnan rá lehetett látni Manhattanre. Igaz, csak egy kis részére. Az asztal nem volt nagy, csupán nyolc férőhelyes, így én, a menedzserrel és Jungwooval a szomszédos helyet vettük célba. Bár Jungwoo nem igen tartozott hozzánk, minduntalan a társaihoz forgolódott, attól még ott ült, és nem volt kevésbé frusztráló.
— Át akarsz ülni? — kérdezte a menedzser, aki Jungwoo mellett ült, átlósan velem szemben. — Szólok valamelyik fiúnak, cseréljetek.
— Dehogy, jó nekem itt — mondtam meggyőzően. Sőt, több, mint jó helyem volt. — Szólok, ha másképp lenne.
— Ajánlom is — mosolyodott el, és szomszédjával együtt belemerültek az étlapba. A másik asztal társasága is hasonlóan tett azzal a különbséggel, hogy a választást hangos megjegyzések kísérték.
Én is szemügyre vettem az étlapot, ahol meg kell vallanom, igazán remek ételek sorakoztak. Valamikor én is szívesen ettem ilyet, főleg amin sok sajt van, de az utóbbi időben nem igen kívánok semmit. Ám a látszatot fent kell tartanom.
Végül egy kis tál spagettit rendeltem, ami bőven elég lesz arra is, hogy elcsomagoltassam. Amíg vártunk az ebédünkre, és a szénsavmentes vizemet kortyolgattam, kicsit kellemetlen érzés fogott el. Na, nem a város kapcsán, hisz az csodás, sokkal inkább az anyagiakon. Nem voltam az a tipikus lány, aki szemrebbenés nélkül vetet másokkal méregdrága cuccokat, így szokatlan, szinte már rossz érzés volt, ahogy teljesen ingyen vagyok itt. Mindent ők fizettek, a repjegytől elkezdve a szálláson át a kajáig, és nem várnak még csak egy köszönömöt sem. Mégis milyen robotok ezek?
Oké, viccet félretéve, ha másnak nem is, a menedzsernek és Marknak valahogy meg kell hálálnom ezt az utat. Csak még azt nem tudom, hogyan. De New York a lehetőségek hazája, biztos találok egy olyan ötletet, amit megfelelőnek gondolok.