𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Mark

"Egy testvért már elveszítettem, még egyet nem fogok."
Csakis ezeken a szavakon járt az eszem. Tegnap véletlenül elszóltam magam Penny előtt, és nem tudtam volna a helyén kezelni a szituációt, ha Taeyong nem hív fel. Ezesetben kifejezetten örültem, hogy megzavarnak minket. Ötletem sem lett volna kimagyarázni magamat.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire meg fogok nyílni valakinek. Eme gondolataimat még anya sem tudja, Johnny pedig főleg nem. Hogy Penny lesz az, akinek majd elsőnek és önként megnyílok? Legvadabb álmaimban sem hittem volna. De itt vagyunk. Mindketten mondtunk egymásnak olyan dolgokat, amikről nem hittük, hogy valaha el fog hangzani a mi szánkból. Mégis megtörtént. És bár nem tudom megfogalmazni, pontosan mi ez az érzés, de mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna.

Negyedik nap Penny nem jött át. Nem tudom, miért, de nem erősködtem. Az ő döntése, mit és mikor beszél meg, és ha nincs hozzá kedve, vagy nem érzi jól magát, teljesen megértem. De remélem nem szakad meg beszélgetéseink folyamata. Ötödik nap azonban felkeresett, méghozzá a konyhában. Csupán anya tartózkodott a nappaliban, Sebastian Mendezt azóta nem láttam, mióta elment azon a napon. Anya a kanapén ülve olvasott, az sem biztos, figyeli, min ügyködöm a konyhában. Ha olvas, gyorsan el tud merülni a történetben. Mikor Penny mellém lépett, kérdőn felé pillantottam, de tekintetemet nem vettem le a szendvicsemről, amit készítek magamnak. Nem akartam levágni a fél ujjamat.
- Tudunk beszélni? - suttogta. Hogy most azért beszélt így, mert nem akarta anyát megzavarni, vagy más, egyéb oka volt, nem tudom. Mindenesetre kicsit megijesztett.
- Persze, mondd csak - bólintottam, és letéve a kést elővettem egy poharat. Teli töltöttem baracklével.
- Nem itt - felelte ugyanolyan hangszínnel, mint az előbb. Fejével anya felé biccentett, és ebből megértettem, hogy az apjáról van szó. Tányéromat és poharamat rátettem egy tálcára, majd felmarkolva a telefonomat intettem Pennynek, hogy kövessen. Bezárkózva a szobámba letettem az ágyra a tálcát és felvéve az egyik szendvicsemet enni kezdtem.
- Szóval, az a nagy helyzet, hogy apa tud róla - kezdett bele nyugodtan, mire megállt a számban a falat.
- Tud a kulcsról? - kérdeztem vissza.
Bólintott. - Tegnap éjjel használtam, és apa megtudta. Nagyon mérges lett.
Letettem a szendómat, és azonnal átültem mellé.
- Ugye nem bántott?
A fejét rázta.
- Dehogy. Ám nem hiszem, hogy ez annyiban maradna.
- Tudja, hogy én voltam?
- Igen. Első dolga volt rád gyanakodni.
- Csessze meg! - mordultam fel. - Mikor akad már le rólad?
- Őt ismerve? Soha - sóhajtotta. - De ha nem akarunk még nagyobb zűrt, nincs értelme használnom a kulcsot. Ha ma is zárva találja az ajtómat, téged vesz elő. Azonnal.
- Azt meg tudom, csinálni, hogy én is bezárom - feleltem. - Úgy talán kisebb a felfordulás kockázata.
- Megtennéd? - pillantott rám.
- Persze, ez nem akkora dolog - vontam vállat. - Igazából azért nem zártam eddig sem a szobát, mert azt hittem, ha Jinhyung visszajön, akkor megtalál.
Hirtelen elhallgattam. Ez tényleg egy olyan titok volt, amit rajtam kívül senki sem tud, és soha nem is szándékoztam elmondani. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Sejtettem, hogy Pennyt érdekli a múltam, az elvesztett testvérem és minden, ami velem történt, mégsem gondoltam volna, hogy ezzel fogok nyitni. Mármint Jinhyuggal. A két nappal ezelőtti elszólásomat sem tudja hova tenni, ez pedig talán azt a hamis hitet ébreszti benne, hogy visszavárom testvéremet, és akármikor belép az ajtón, Penny elmegy a szobából. Holott ez nincs így. Igaz, ami igaz, abban a két évben, ami a költözések között történt, egy részem, a legnagyobb részen azt kívánta, Jinhyung toppanjon be az ajtón, majd kiáltsa, hogy ez mind csak egy ostoba vicc volt, és szorosan megöleljen mindannyiunkat. Ám ahogy teltek a napok, majd a hetek, végül a hónapok, úgy csökkent minden reményem ezzel kapcsolatban. Mert Jinhyung nem fog visszatérni, hiába is kérem. Nem fog a nyakamba ugrani, ha meglát, és nem viselkedik úgy, mint egy normális testvér. Vagy legalábbis nem úgy, mint eddig. Ő már máshol van, és ha felkeresném, sem jönne vissza. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nem akar.
- És úgy hiszed, visszatér? - kérdezte Penny.
A fejemet ráztam.
- Már nincs rá esély. Egy részem viszont még mindig reménykedik. Talán ez az egyetlen, ami soha nem fog megváltozni bennem, annak ellenére, hogy száz százalékban tisztában vagyok azzal, hogy soha nem fog visszajönni.
- Ezért volt nálad a kulcs és nem az ajtóban - nyugtázta magában. Igen. Ez volt az oka.
- De ennek már jó pár éve - sóhajtottam, majd visszaültem a szendvicsem elé. - Igazából már megtanultam együtt élni a hiányával.
- Szabad megkérdeznem, mi történt vele?
- Elment. Csak úgy minden előzmény nélkül fogta a cuccait, összepakolt, majd lelépett. Apával az élen. Nem az a fontos, hogy elmentek, jó persze az is, de sokkal jobban bánt, hogy nem szóltak. Egyszerűen eltűntek, mintha soha nem is lettek volna itt.
- Tudom, hogy nehéz. Nekem az anyukám lépett le minden szó nélkül - vont vállat, mire felpillantottam.
- Mi történt?
- Nem igazán tudom. Még Savonában laktunk, nem lehettem több, mint kettő éves. Anya és apa akkoriban sokat veszekedtek, bár ezt is csak onnan tudom, hogy apa, a jobb óráin törteneteket mesélt anyáról. Hogy pontosan min, azt nem tudom, de mintha a pénz is benne lett volna a dologban. Sokáig tartott ez a huza-vona, és az lett a vége, hogy anya fogta magát, majd elment. Otthagyott nála. Minden szó nélkül. És még csak mérges sem lehetek rá, hiszen alig ismertem. Csak nagyon homályos emlékeim maradtak meg, így szinte semmire sem tudok alapozni.
- Azta - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. - Azért ez nem semmi.
- Hát nem. Bár fogalmam sincs, mi lett volna, ha anya még velünk élne, és apa ugyanezeket a dolgokat művelte volna. Nem csak velem.
Elmesélte nekem a nőt és a kislányát, kivel komolyabbra fodult a kapcsolatuk. Bele sem merek gondolni, hány nővel játszotta el ugyanezt. Sebastian egy szörnyeteg.
- Nem is próbáltad megkeresni? - érdeklődtem.
- Nem tartottam fontosnak. Ha ő nem keresett meg ezidáig, nekem nem sok közöm lehet hozzá.
- Bárcsak ugyanezt elmondhatnám én is - sóhajtottam, miután az üres poharamat visszatettem a tálcára. Amazt félretettem az asztalomra, hogy minél több helyünk maradjon, majd elfeküdve az ágyamon magam után húztam Pennyt. Sokkal kényelmesebb volt így.
- Jinhyung nem keresett? Semmilyen formában sem? - kérdezte Penny a plafont bámulva.
- Nem. Én pedig hiába hívom a régi telefonszámán, lecserélte.
- Apukád is?
- Azt nem tudom, de sejtésem szerint igen. Hogy őszinte legyek, nem próbálkoztam vele lassan másfél éve. Valahogy Jinhyung sokkal jobban érdekelt.
- Milyen volt? Mármint a bátyád. Mesélsz róla?
- Jinhyung... Heves természetű, de sosem lépett át egy határt. Mindig ő volt az, aki belevitt a bolondságokba, persze nem vitte el a balhét - nevettem fel. - Azt mindig nekem kellett, persze egy pillanatig sem bántam. Aztán meg imádta a gumicukrot. De az összeset. Akárhányszor bekuckóztunk a szobába, mindig gumicukrot rágcsált, szóba sem jöhetett a csipsz meg a keksz. Egyedül velem osztotta meg, senki mással. Ezenfelül ő volt az egyetlen, aki támogatta a zenei karrieremet. Anyék is, persze, de Jimhyung tettekkel is segített, nem csak klisés szavakat mondtak, akárhányszor erről kezdtem beszélni. Miatta jelentkeztem a kiadóhoz, miatta kezdtem el dalazövegeket írni, és most miatta lehetek itt, ezen az úton. Soha nem fogom tudni visszaadni mindazt, amit kaptam tőle. Talán életem végéig törleszteni fogom.
- Bocsánat.
- Miért kérsz bocsánatot? - fordítottam felé a fejem, de még mindig a mennyezetet figyelte.
- Nem lehetek olyan, mint Jinhyung volt, és soha nem is leszek. Sajnálom, ha csalódnod kell bennem.
Én is visszafordítottam tekintetemet a plafonra, úgy válaszoltam neki.
- Attól, mert nem vagy ő, nem jelenti, hogy csalódok benned. Igen, beismerem, hogy jobb testvérem soha nem lesz, mint amilyen Jinhyung volt, de ez nem biztosíték semmire. Mert ő jó pillanatokat adott nekem, szép emlékeket, amikre sok-sok év után is mosolyogva tekintek vissza. Ám Jinhyung ígyis-úgyis elment volna, ha jössz, ha nem. Lehet, hogy én szúrtam el valamit, lehet ő, de az is megeshet, hogy mindketten. Már nem tudom, de nem is érdekel. De ne hidd azt, hogy helyettesítelek vele. Hogy jobb híján csak te vagy, és pótléknak használlak. Ő ő volt. Te pedig te vagy. És már így is azt érzem, hogy tök hülye voltam, amiért utáltalak.
- Te sem vagy annyira seggfej - válaszolta halvány mosollyal.
- Örülök, hogy ezt mondod. Legalább tudom, hogy nem csak én utáltalak - nevettem fel, és ő is elengedett egy apeó kajact. - Nem, amúgy viccet félretéve, egy pillanatig se gondold azt, hogy nem érhetsz fel hozzá. Mindketten mások vagytok, egymás szöges ellentéte. És a magatok módján mind a ketten tökéletesek.
- Korántsem vagyok tökéletes.
- Mármint, a társadalom által felépített norma szerint, vagy magadhoz képest? Mert ha az előbbit nézzük, igazad van. Nem vagy tökéletes. De én sem. És ebből a szemszögből nézve Jinhyung sem volt az. Senki sem. Viszont önmagadhoz mérve szerintem igenis az vagy.
- Tényleg így gondolod? - fordította felém a fejét.
- Persze. Jinhyung is tökéletes volt, és szerintem ő is így gondolkodott rólam.
- Ha ez vígasztal, ugyanezt gondolom.
- Hogy tökéletes vagyok? - pillantottam rá.
- Igen. A magad fura, olykor szeszélyes valóddal.
Felnevettem. Nem hittem, hogy létezik egy olyan ember, aki ténylegesen kimondja, hogy szeszélyes vagyok. Mindenki tudja, de valamiért sosem mondták.
- Kösz - feleltem végül.
- Akármikor, csak szólj - válaszolt mosolyogva. Jó tudni, hogy valaki jól szórakozik.
Az ezután beállt csendben mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Nem szólaltunk meg, csupán hallgattuk a másik lélegzetvételét, és anya pakolászását lentről. Imádtam az idillt. Csak mi hárman ebben a házban, sehol egy rossz ember, aki bántani akar minket. Hamarosan itt a karácsony, tökéletes lenne, ha csak hárman lehetnénk, de tudom, erre mikroszkópikusan kicsi esély van. Sebsatian Mendez itt lesz a legkedvesebb ünnepemen, és csak remélni tudom, hogy semmit nem tesz tönkre. Nem akarok se a rendőrségre, se a kórházba szaladni, mert valami elbaszódott. Ennél is jobban.
A gondolatainkba mélyedve telt el egy óra.
- Mark - szólított meg Penny halkan. Álmos fejjel felé fordultam. - Elmegyek lefeküdni. Elmúlt éjfél.
Bólintottam.
- Menj csak. Bezárom az ajtót - tettem hozzá.
- Én is. És köszönöm. Hogy ezt megteszed értem.
- Elfogadtam, hogy Jinhyung nem tér vissza. Itt az ideje tettekkel is bizonyítanom, hogy valóban túl vagyok rajta.
- Jó éjt - suttogta Penny, majd felállt, és az ajtóhoz osonva halkan kinyitotta azt. Anya már aludt, tudtam. Mikor Penny becsukta a szobája ajtaját, én is a sajátomhoz léptem, és szinte egyszerre fordítottuk el a kulcsot. Nagyon furcsa volt ennyi idő után ismét bezárni. De talán ez annak a jele, hogy végérvényesen is túljutottam a bátyámon, egyben pedig egy új kezdet, amit Pennyvel indítottunk el. Remélem, hogy minden rendben lesz, legalább egy hétig, vagy ha túl sokat kérek, akkor csak négy napig. Sebastian nagy ívben kerülje el ezt a házat, és minden nap munka után összeülve Pennyvel beavatjuk egymást a legféltettebb titkainkba. Mit meg nem adnék, ha egyszer az életben úgy történne minden, ahogy szeretném. Persze, erre esély sincs. És a következő este be is bizonyította a sors, mekkora ribanc tud lenni.