𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

A halál pillanatában minden lelassul. Annak, aki meghalt, de azoknak is, akik elengedték. Olyan, mintha egy filmben lennél, ahol nem tudod a folytatást mert nincs meg a forgatókönyv. És ez a legrosszabb az egészben: a bizonytalanság. Hogy nem tudod, tudsz-e nélküle élni, és ha igen, hogy?

Tudom, hogy nem direkt tette. Ott voltam, láttam. Önvédelemre használta a kést, teljesen jogosan. Mégis, azokban a percekben képes lettem volna helyben kicsinálni. Haragudtam rá, dühös voltam, és egyszerűen csak vissza akartam forgatni az időt. Mert nem érthette, és soha nem is fogja. De talán jobb is. Nem kell mindenről tudnia.
Szinte azonnal meghalt. Nem szenvedett, bár a másik felem azt kívánta, bár annyira fájt volna neki az egész, mint ahogy nekem fájt minden egyes kimondott szó, ami elhagyta a száját, vagy tette, amivel szinte évekre megbélyegzett. Azokban a percekben sirattam az apámat, ki minden szörnyűség ellenére mégis csak az apám volt, és szerettem volna egészen addig visszamenni az időben, amíg anya el nem hagyott minket. Kicsi voltam, rengeteg dolgot nem értettem, mégis tudtam, hogy onnantól romlott el minden.
Fiorella Bianchi pénzes családban nevelkedett, mindig is az volt a felfogása, hogy a vagyon határozza meg a helyét a ranglétrán. Csak és kizárólag ilyen férjet választhatott magának, és persze ki más is lett a nagy Ő, mint Sebastian Mendez. A vállakozó szellemű, mindig kifogástalan megjelenésű, milliárdos befektető. Azonnal elrabolta anyám szívét, és még a rózsaszín ködfelhő leplezésében összeházasodtak. A nászéjszakán fogantam. Nem volt túl hosszú életű a frigy, mint ahogy az sokak számára kiderült, ugyanis nem voltam még két éves sem, amikor anyám beadta a válokeresetet, majd miután megnyerte a pert, lelépett. Otthagyott engem az addigra idegbeteg apámmal, aki mindent elveszített egy rizikós befektetés miatt, így szinte egyik pillanatról a másikra elszegényedtünk. Fiorella nem bírta elviselni, hogy egy szegény ember a férje, így hiába voltam ott én is, ami akár jó fogódzó is lehetett volna, elment. Nem vártam el, hogy majd én leszek az, aki összetartja a családot, hiszen egy, az alapoktól megromlott házasságon a gyerek már csak hab a tortán. Mégis, egy másodperc leforgása alatt megváltozott az életem, és azóta folyamatosan félek, rettegek, és még ki tudja, milyen fóbiáim vannak. Az évek alatt egy tökéletes álarcot húztam magamra, amit a külvilágnak tudok mutatni, és olyan erős ragasztóval kötöttem meg minden egyes darabját, hogy még a legnagyobb természeti katasztrófa sem tette volna tönkre. De jött Mark. És Jessica. Ők nem földrengés, vagy tornádó-szerű támadást intéztek hozzám, hanem annál sokkal, de sokkal finomabbat: a szeretetüket. És igaz ami igaz, Markkal nem jöttünk ki jól az elején, ezt mindketten válltig állítjuk, mégis csak ők voltak azok, akik nem hagytak cserben akkor sem, amikor legszívesebben ordítva kifutottam volna a világból. Jessica csak csendben, mindenfajta kérdés nélkül állt mellettem, a sok-sok türelmével és kedvességével elérte, hogy ne anyám jusson róla eszembe. Az ő helyét senki nem fogja tudni átvenni, mégis azt érzem, hogy Jessica sokkal inkább volt anyám ezalatt a három hónap alatt, mint a sajátom majd' két évig.
És Mark. A kezdeti utálatom fő tárgya, a kotnyeles, a minden lében kanál. Aztán valami más lett. Amikor rájött a titkomra, és szinte napokon keresztül dörömbölt az ajtómon, hogy adjak magamról valami életjelet, tudtam, hogy nem tekinthetek rá többé úgy, mint életem legnagyobb ellensége. És ahogy megismertem őt, a birodalmát, a titkait, az elfojtott érzéseit, tudtam, hogy nem haragudhatok rá többé. Mert ugyanolyan, mint én. Na jó, talán nem pontosan, de akkor döbbentem rá, hogy neki is vannak démonai, és a tökéletes idol-lét, amit minden nap a nagyvilágnak mutat, szemen szedett hazugság.
Szépen lassan megismertük egymást és most nem arra gondolok, hogy tudjuk mi a másik kedvenc színe (bár ha belegondolok, sejtelmem sincs, mi Mark kedvenc színe), hanem istenigazából azt, ahogyan vélekedünk a világról, az összes félelmünket, az összes titkunkat és mindent, ami azzá tesz minket, amik valójában vagyunk.