𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Penny

Jessica úgy pattant fel, mintha megégette volna a tűz.
— Hogy érted, hogy Mark elment? — kérdezte visszafojtott lélegzettel.
— Pontosan úgy, ahogy mondom — válaszoltam halkan. — Míg mi idelent voltunk, csendben összepakolt, majd fogta magát, és kisurrant az ajtón.
— Nem, Mark nem ilyen — csóválta a fejét. Kezét csípőre téve fel-alá kezdett járkálni előttem, igyekezett megoldást keresni a problémára.
— Pedig megtette. Pár ruháját elvitte, ahogy a mobilját is. És leszedte a parafatábláját.
Jessica kikerekedett szemekkel fordult felém.
— Üres az egész? — kérdezte megdöbbenve. Bólintottam. A nő visszahuppant a kanapéra, arcát a kezébe temette. Látszott rajta, bármennyire is szeretné azt hinni, ez az egész nem történt meg, sajnos nagyon is valóságos volt. Minden egyes pillanat, amit átéltünk, minden perc, mellyel egyre inkább közelebb kerültünk az igazsághoz. Tudtam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom neki az egészet, és készen is álltam rá. Az összes mocskos titokra, minden részletre és csak reménykedtem, hogy Jessicában kellemeset tudok csalódni. Lehet, hogy eddig megértően viselkedett és türelmes volt, megpróbált anyám lenni, de egy ilyen történet után kérdéses, miként fog viselkedni. Azért ez még a lehatározottabb embereket is kételkedésre késztet.
— Felhívom — mondtam hirtelen, és felszaladtam az emeletre. Az ágyamon pihent a mobilom, felkapva visszamentem a nappaliba. Kikeresve Mark számát azonnal a zöld ikonra nyomtam, és legnagyobb meglepetésemre kicsöngött. Nem hittem volna, hogy bekapcsolva hagyja a készüléket, bár mélyen legbelül reméltem, hogy fel fogja venni, és magyaráztot ad a tettére. Ám csak csöngött, nem fogadta a hívást, és ki sem nyomott. Végül én elégeltem meg.
— Biztosan jól van — mondtam, igyekeztem megnyugtatni mind magamat, mind Jessicát. Szentül hittem, hogy van minderre egy logikus magyarázat.
— Hidd el, anyaként az a legrosszabb, amikor egy ilyen helyzetbe kerülsz — felelte a nő még mindig kezei takarásából. — Amikor eltűnik a gyereked, és sejtelmed sincs, él-e még, vagy egyáltalán mi történt vele, mert ebben a világban akármi megeshet. Egy fiút már elengedtem, a másikat nem fogom.
Leengedtem a kezemben tartott telefont. Fejemet hátrahajtva egy pillantást vetettem a plafonra, majd leülve Jessica mellé felhúztam a lábaimat. A mobilomat magam mellé tettem. Igyekeztem egyenletesen lélegezni, de nem sikerült. Agyamat egy pillanat alatt borították el a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek, és azokban a percekben mindenre tudtam gondolni. Az összes eshetőség átcikázott a fejemen, a rengeteg rémhír, amit az interneten olvasunk lezajlott előttem, és egyszerűen már nem tudtam, melyik az igaz. Az is lehet, mindegyik, de talán egyik sem.

Nem tudom, mi késztette Markot erre a lépésre. Az, hogy megtette? Hogy betartotta néma ígéretét, és megszabadított apám börtönéből? Hogy pont így történt minden? Elismerem, egy ilyen incidens után nekem is szükségem lenne egy kis magányra, és az is lehetséges, nem maradtam volna a házban. Elmentem volna pontosan úgy, ahogy Mark, viszont egy üzenetet mindenképpen hagyok. Legalább annyit, hogy ne keressenek, ki lesz kapcsolva a telefonom. De Mark úgy lépett le, hogy nem szólt senkinek. Mint amikor eltervezte, hogy Kanadába megy.
Baszki — ültem fel hirtelen, mozdulatomra Jessica is felfigyelt. Mi van, ha elindult Kanadába?
— Mi a baj, Penny? — kérdezte kedvesen a nő.
Egy pillanatig haboztam, kérdéses volt, elmondjam-e neki. Végtére is, ez Mark titka, de ha ez azt jelenti, hogy egyedül hazamegy, akkor muszáj tudnia róla.
— Mióta az apja és Jinhyung eltűnt az életéből, nagyon sokáig fontolgatta, hogy Torontóba repül. Nem szól róla senkinek, hanem az éj leple alatt összecsomagol és egyenest a reptérre megy. Persze ez soha nem fordult át tettlegességbe, pláne, hogy én is vele tartottam volna. De most...
— Azt akarod mondani, hogy visszamegy? — nerevedett meg ültében.
— Egyedül miattad maradt eddig is. De egy ilyen törés után szerintem nem is kérdés, hova tart — pillantottam a nőre.
— Nem hagyom, hogy hazamenjen — jelentette ki határozottan. Tekintete elszántságot tükrözött.
— Szerintem ezzel már elkéstél — húztam el a számat.
— Megvan valamelyik fiú telefonszáma? — fordult felém hirtelen. — Valakié a csapatából?
Megráztam a fejem.
— Nem adta meg senki, és kétlem, hogy a közösségiken elérhetem bármelyikőjüket is.
Jessica gondolkodóba esett. Szent elhatározása volt visszajuttatni Markot ebbe a házba, és nem is kételkedtem efelől. Az egyetlen ember volt, aki azután is maradt, hogy szétesett az egész családja, aki akkor is kitartott, amikor más már rég feladta volna. Mark volt az, aki miatt újra színesen láttam a világot, akire tényleg támaszkodhattam és bizalommal fordulhattam felé, mert nem nevetett ki. Meghallgatott és megértett, sokszor ismert magára a történeteimben, és általa érzem, hogy sokkal, de sokkal jobb ember lettem. Nem hagyhattam, hogy hazamenjen, hiszen még annyi közös kaland vár ránk, millió gondolat, amit megoszthatunk egymással.
Egész eddigi életemben azt hittem, az otthon egy hely, ahol meleg van, amikor hazaérsz, ahol kényelmesen elfeküdhetsz, ahol úgy alakítod az életedet, ahogy neked a legjobb. De soha nem tudtam, hogy az otthont azok teszik azzá, ami, akik benne élnek. Apámmal soha nem éreztem igazi otthonnak egyik helyet sem. Azonban, amint beköltöztünk a Lee családhoz, melyet igaz csak egy anya és a fia tesz ki, éreztem, hogy ez a hely más lesz. És bár az elején foggal-körömmel ragaszkodtam a fejemben kialakított képhez, miszerint soha, sehol nem lelek igazi otthonra, a maszk, amit oly' gondosan felépítettem, repedezni kezdett. Végül Mark törte el, de a darabjait még mindig őrzöm. Néha előveszem, és azon gondolkodom, vajon milyen életem lehetett volna, ha egy teljesen más családba kerülök. Ha nem oda születek, ahova, hanem rendes, szerető szülők mellett növök fel. Talán ott maradtam volna Olaszországban, és ott is házasodtam volna. De az is lehet, elmegyek világot látni, és soha nem állapodok meg senki mellett. Az biztos, hogy sokkal kigyensúlyozottabb lennék, és nem volnának mindenféle szorongásaim, de érezném, hogy valami hiányozna. Valami vagy valaki, aki pontosan olyan lenne, mint Mark, akit bátran hívhatok az otthonomnak. Akivel nem számít, hova megyünk, együtt vagy külön, mert tudjuk, az, ami köztünk van, elszakíthatatlan. Nem vagyuk szerelmesek egymásba, és soha nem is leszünk. Az otthont jelenti mindkettőnk számára, azt az érzést, ami halálunkig követni fog minket.
— Megpróbálom felvenni a kapcsolatot a menedzserével — mondta Jessica, aki látszólag már sok ideje beszélt. Felállt, és a konyhába lépett.
Feloldottam a mobilomat. Még egyszer megcsörgettem Markot, ezúttal sem felelt senki. Sóhajtva dőltem hátra. A távirányítóért nyúlva bekapcsoltam a tévét, és hiába adták az egyik kedvencünket, a Spongyabobot, nem kötött le. Állandóan csak Markon járt az eszem: merre lehet, mit csinálhat, vajon baja esett? Miért nem veszi fel a telefont? Tudja, hogy szeretjük? Hogy várjuk haza? Hogy megbocsájtunk neki, bármit is tett? Mert mindketten tudjuk, nem volt szándékos. Nem gondolkodott, csak cselekedett, magát és minket védett. És ha van egy szemernyi remény is, a rendőrök hinni fognak nekünk.