𝕀'𝕝𝕝 𝔹𝕖 𝕐𝕠𝕦𝕣 ℍ𝕠𝕞𝕖

Mark

Idegesen doboltam a lábammal a padlón. A percek lassan órákká tágulnak, és nem akarnak a megfelelő számokra ugrani.
A szobában már sötét van, a függönyök behúzva, egyedül a sarokban álló asztalon égett a sólámpa. A kanapén ülve vártam, hogy végre csengessenek és letudjuk az egész bemutatkozást meg a formaságokat, ami ilyenkor szokás, hogy mehessek fel gitározni. Anya mellettem a lehető legtermészetesebben foglalt helyet, ha izgult is, egyáltalán nem látszott rajta. Persze sosem találkozott a lánnyal, de mintha már most tudná, hogy néz ki, milyen a személyisége és hogy milyen ember. Lassan iszogatott egy pohár üdítőt, amit az asztalon álló üvegek egyikéből öntött. Volt ott mindenféle vendégváró csemege, a csipsztől elkezdve a popcornon át a miniszendvicsig, anya igazán kitett magáért. Mindig szereti, ha a vendégek semmiben nem szenvednek hiányt, hogy minden legyen, amitől jól érzik magukat. Igaz, hogy jövő héttől nem csupán vendégek lesznek, hanem tényleges lakók, de az első benyomás mindig nagyon fontos. Vagyis anya állandóan ilyesmit mondogat.
Ellenben nekem semmi kedvem nem volt az egészhez. Persze anya boldogságának az útjába sosem állnék, de engem hagyjon ki belőle. Nem akarok új "apát", sem testvért, ha már az igazi is elhagyott. Jobb lett volna ha vissza sem jövök! Ki kellett volna mennem a reptérre amíg még tudok és az első géppel Kanadába repülni. Mindenkinek jobb volna, ha nem lennék itt.

Aztán megtörtént a csoda. Amint az óra elütötte az ötöt, megszólalt a csengő, anya pedig letette a poharát, majd felpattanva az ajtóhoz szaladt. Boldog hangfoszlányok és nevetgélés hangja szűrődött be, olyan vidám és földöntúli volt az egész, egyáltalán nem ide való. Sóhajtva felálltam, gondoltam jobb hamarabb túl lenni mindenen.
Anya alig fél perccel később belépett a nappaliba, nyomában egy igen jóvágású férfivel. Nagyjából anyával volt egyidős, talán két évvel lehetett nála öregebb. Egyszerű farmert és inget vett fel, a megjelenésében semmi extra vagy kihívó nem volt. Haja rövid volt és barna, arcát kevés borosta fedte, amitől igazi spanyol kaszanovának nézett ki. Amint meglátott, tekintete elkomorult, de mintha mi sem történt volna, olyan lazasággal és méltósággal kezelte a helyzetet.
— Biztos te vagy Mark — nyújtott mosolyogva kezet. Kicsit félve bár, de elfogadtam. Annak ellenére, hogy nem néz ki rosszul, valami megmagyarázhatatlan aura lengi körbe, ami nem ígér sok jót.
Egy nagy levegőt véve elővettem a legsugárzóbb mosolyomat és igyekeztem kedvesen köszönteni a vendégeket.
— Üdvözlöm uram! Nagyon örvendek! — szorítottam meg a kezét, amit nemigen díjazott.
Sejtettem, hogy nem lesz felhőtlen a kapcsolatunk, de most már tudom, hogy utálni fogjuk egymást. Illetve a részemről mindenképp.
— Penny! — szólt anya valakinek, feltehetőleg a férfi lányának. Csupán a nevét ismertem, eddig nem láttam róla semmilyen képet, nem is beszéltünk. Bevallom őszintén, kicsit féltem a találkozástól, és bár sejtettem, hogy a férfivel nem lesz minden zökkenőmentes, azért a lányra kíváncsi voltam.
Mr. Mendez mögül egy nagyjából velem egykorú, alacsonyabb lány bukkant fel, ki semleges arccal kezdett méregetni. Nem tudtam, most alapból minden új dolgot így fogad be, és utána dönt, vagy tényleg ilyen a természete. Ha az utóbbi, szerintem vele sem lesz épp rózsás a helyzet. Ami azért kicsit aggaszt.
— Mutatkozz be! — lökött meg anya finoman, mire gyorsan cselekedve csupán hablatyoltam és össze-vissza mutogattam. Kezet akartam nyújtani neki, hogy megrázzam, de rájöttem, hogy lány, őt meg mégsem szokás egy kézrázással letudni, de mire megtaláltam a megfelelő üdvözlést, a lány szemforgatva huppant le a fotelbe. Zsebéből kihalászva a mobilját nyomkodni kezdte, ügyet sem vetett az asztalon sorakozó finomságokra.
— Ismerkedjetek csak, egy pillanat és visszajövünk — mosolyodott el anya, majd kézen fogva a palit kimentek a konyhába.
Sóhajtva leültem az eddigi helyemre, gondoltam ha kicsit oldom a feszkót, nem lesz ennyire közömbös minden és mindenki iránt. Térdemen megtámaszkodva Pennyt figyeltem, amint megszállottan pötyög valamit a telefonján, láthatólag ügyet sem vetett rám. Legalább így volt időm megfigyelni.
Hosszú barna haját kiengedve hagyta, ami puha felhőként omlott vállaira. Erősebb sminket viselt, nem olyat, amit bárki feltenne egy látogatásra. Az outfitje nem állt másból, mint feketéből, így elütött sápadt bőrétől. A cipőjét nem vette le, persze nem várjuk el, de mégis ez az egész nemtörődöm-stílus valahogy jól állt neki.
Anya és Mr. Mendez visszatértek, majd helyet foglaltak mellettem a kanapén. Egyedül Penny árválkodott velünk szemben az egyszemélyes fotelben. Az apja érkezése sem keltette fel túlzottan az érdeklődését, még mindig a telefonján pötyögött valamit. Egy percre sem állt le, mintha valami eget rengetően fontos dolgot ecsetelne épp egyik ismerősének.
— Sikerült beszélnetek pár szót? — kérdezte tőlem anya, amint látta, hogy Pennyt le sem lehet vakarni a mobiljáról.
— Nem igazán — válaszoltam azonnal. Nem akartam a lánynak semmi rosszat, hisz nem is ismertem, de reméltem anyának több sikere lesz szóra bírni.
— Nem vagy éhes Penny? — fordult most a lányhoz, ki mintha meg sem hallotta volna a kérdést, tovább folytatta tevékenységét.
— Penelopé Mendez — szólt halkan az apukája, mire felpillantott, majd nagy sóhajtozások közepedte lezárta a telefonját, amit maga mellé ejtett. — Jessica kérdezett valamit — mondta erősen, mire a lány csak szemforgatva pillantott anyura.
— Nem vagy éhes csillagom? — ismételte a kérdést. Penny csak a fejét rázta.
— Vacsoráztunk, mielőtt eljöttünk otthonról — tette hozzá.
— Szomjas sem vagy? Nyugodtan szolgáld ki magad, vagy szólj, ha bármire szükséged van, rendben? — mosolyodott el, de Penny néma maradt.
— És Mark, mivel is foglalkozol pontosan? — kérdezte Mr. Mendez, hogy valamivel kitöltse a csöndet, amit Penny hagyott hátra. Esküszöm nem emlékszem a keresztnevére, pedig anya sokszor elmondta. Látszik, mennyire érdekel ez az egész.
— Híresség vagyok, úgymond idol - válaszoltam.
— Színpadon szerepelsz?
— Igen, uram — bólintottam.
Anya felém hajolt.
— Mark, megmondtam, hogy ne magázd — súgta. — Nem olyan öreg.
— Elnézést kérek — szabadkoztam. — Igen, emellett dalokat is írok, és gitározom.
Mr. Mendez halkan füttyentett.
— Ez igen, nem semmi teljesítmény!
Penny ismét csak a szemét forgatta, mintha ez lenne az egyetlen öröme az életben. Nem igazán nyitott, és ahogy megfigyeltem, beszélni sem szeret. Valahogy bezárkózott az általa létrehozott világba és senkit nem enged be. Kíváncsi vagyok, mi lehet ennek az oka.
— És te Penny? — fordult anya a lány felé. Penny egy mozdulattal keresztbe tette lábait, majd úgy helyezkedett, mintha egy trónon ülne. Egyáltalán nem zavartatta magát. — Iskolába jársz még? Vagy dolgozol?
— Otthonról dolgozom — válaszolta két szóval, részéről lezátnak tekintette a beszélgetést.
— És Mark, pontosan miből áll ez a híresélet? — kérdezte Mr. Mendez, csak hogy terelje a szót. Látszólag nem igazán érdekelte a lánya szótlansága és nemtörődöm stílusa, mintha már megszokott dolog lenne tőle. — Mindig dolgoznod kell, vagy csak akkor, amikor te akarsz?
— Hát ez változó, általában van egy meghatározott ütemtervünk, de az utóbbi időben nem mindig úgy alakulnak a dolgok — válaszoltam kicsit burkoltan. Nem tudtam, mennyit árulhatok el neki, hisz csak most találkoztunk először. Plusz az aurája sem túl szimpatikus, elsőre elég lesz ennyit tudnia. Aztán majd eldől.
— Hogy érted ezt? — ráncolta a homlokát Mr. Mendez.
— Fogalmazzunk úgy, kicsit sok a dráma mostanában a kiadónál — feleltem.
— Értem — bólogatott. — Mióta gitározol?
Hopp, kicsit érzékeny téma. Nem szeretek erről beszélni, szinte sosem említem senkinek, csak akik nagyon bizalmas kapcsolatban vannak velem. Valamit ki kell találnom, valami elterelést, de nem tudom nem észrevenni, hogy Penny folyamatosan figyel. Talán nem tudatosan, lehet ő is csak kíváncsi, de akkor is ott van. És eléggé frusztráló.
Mr. Mendez kérdésére anya is befeszült. Tudja a dolgok hátterét, és neki sem túl kedves emlékek maradtak meg.
— Kiskorom óta — válaszoltam. Legalább a hazugság egyik fele legyen igaz, úgy kevésbé tűnik kamunak. — Az iskolában, ahova jártam, lehetett választani egy hangszert, amin tanulni szeretnénk. Én a gitárt választottam.
— Remek döntés — biztosított a férfi. Csak úgy mellékesen: ki kérdezte? — Szeretem a zenékben az erőteljes basszust hallgatni, valahogy megadja a hangulatát.
— Ezzel én is így vagyok — bólogattam.
Anya arca felderült ennek hallatán. Mosolyogva csapta össze a tenyerét, és boldogan felkiáltott.
— Annyira jó, hogy így kijöttök! Látod Mark? — fordult felém, tekintete pedig tükrözte az érzéseit. Azaz boldog volt. — Van közös témátok, méghozzá a zene!
Csupán bólogattam, igyekeztem ráhagyni a dolgokat. Néha hajlamos túlpörögni, ilyenkor csak figyelmen kívül szoktam hagyni, aztán majd leáll magától.
Anya Mr. Mendezzel beszélgetett, de nem igazán figyeltem arra, amit mond. Még mindig magamon éreztem Penny tekintetét, így odafordítva fejem felvettem vele a kontaktust.
Azt mondják, a szem a lélek tükre, tehát az a legjobb kezdeményezés, ha valakinek hosszan a szemébe tekintesz. Legalábbis így véltem, és a nagyi mindig azt mondta, ha be akarok vágódni egy lánynál, kezdjem a szemeivel. Nos, alaposan megfigyeltem. Szinte tengerkék íriszébe zöld pettyek vegyültek, melyek a fény csillogására váltakoztak. Igazán szép lenne, ha ehhez nem társulna az arrogáns arckifejezés és az unott testtartás. Szerintem nincs tisztában az adottságaival, legalábbis a legtöbb lány, akit ismerek akarva-akaratlanul kiemeli a teste legvonzóbb pontjait. Penny meg mintha elrejtené őket, hogy senki ne is lássa. Talán mert kicsit teltebb, vagy pont fordítva?
De én miért gondolkodom ilyesmin? Egyáltalán nem érdekel Penny mit csinál magával, amíg nincs láb alatt. Engem hagyjon ki a világnézeteiből meg a csajos traccspartikból, a lényeg, hogy meg tudjunk egymás mellett lenni. Vagy legalábbis remélem.
— Mark, miért nem mutatod meg Pennynek a leendő szobáját?
Anya hangja zökkentett vissza a valóságba. Annyira elidőztem Pennyn, hogy észre sem vettem, nem egyedül vagyunk a szobában. És anyának igaza volt. Ha jövő héttől itt fognak lakni, szeretnék nem azonnal foglalkozni az olyan apróságokkal, mint a szobakeresés.
Sóhajtva felálltam a helyemről. Bár nem volt semmi kedvem ehhez az egészhez, hisz tudtam, minden megváltozik, valahogy mégis jó érzéssel töltött el, hogy nem én leszek az egyetlen fiatalkorú a házban.
Úgy döntöttünk, a tesóm régi szobáját alakítjuk át egy kicsit, hogy legyen hely Pennynek. Jinhyung úgysincs már itthon, állítólag valami flancos tetőtéri lakásban mulatja az időt, nem törődve semmivel. Bár bevallom, jobb is így. Legalább nincs még egy ember, aki lecseszne, ha valami baromságot csinálok. Így csak anya van, akit meg annyira nem érdekel a dolog.
— Gyere — intettem a lánynak, majd meg sem várva reakcióját, felkaptam egy marék csipszet a tálból és elindultam az emelet felé.
Hallottam, amint követ, cipője kopogása visszhangot vert az üres falakon. Útközben a csipszet majszoltam, egy pillanatra sem fordultam meg, hogy megbizonyosodjam, Penny tényleg követ-e. Ha jön, jön, ha meg nem, akkor nem. Az ő baja.
A folyosóról nyíló lépcsőn indultam meg felfelé, majd végigmentem az emeleti részlegen egyenest az utolsó ajtóhoz. Az enyém mellett kapott helyet, Jinhyung és számomra is így volt a legjobb. Akkor még.
Benyitva a helyiségbe megcsapott az enyhén dohos falak szaga, és az áporodott levegő, ami arra enged következtetni, hogy már rég nem volt szellőztetve.
— Ez lesz a tied — mondtam, és igyekeztem semmitmondó hangszínt megütni.
Penny egy pillanatra megdermedt. Talán nem tetszik neki? Vagy rossz az egész? Bármennyire is hidegen hagyott a dolog, megszólalt bennem a vészharang, hogy ha esetleg mégsem tetszik, a nyakamba varrják és velem kell laknia. Azt meg tuti nem élem túl.
De megtört a jég. Beljebb lépve mindent lassan elkezdett szemügyre venni, végigtapogatni és kipróbálni. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, ugyanolyan semleges maradt, mint eddig.
Nekidőltem az ajtófélfának.
— Jó lesz?
Ám Penny mintha meg sem hallotta volna. Úgy járt-kelt a szobában, mintha soha nem lehetne az övé, és csak látogatóban van itt. Mások szerintem egyből bevennék, elterülnének az ágyon, vagy a padlón fetrengenének, de Penny nem. Finoman érintett meg minden bútordarabot, pillantása csak másodpercekig időzött egy-egy ponton és sosem tért vissza ugyanoda. Olyan lágyan lépdelt, mintha attól félne, beszakad alatta a padló.
Csak most figyeltem meg igazán. Eddig mindig elvonta a figyelmemet az arckifejezése, hogy miért olyan, amilyen, de most, hogy előttem állt, láttam, hogy milyen sovány. Szinte lötyögött rajta a nadrág, a pulóver elállt a karjától, de mindezek ellenére az arca semmi ilyesmiről nem árulkodott.
— Gyere, anya csinál vacsorát — biccentettem a fejemmel, majd ellöktem magam az ajtófélfától.
— Most nem vagyok éhes — válaszolta olyan hangszínnel, mint aki valami csodálatosat lát, és nem akarja elhinni. Lehet, hogy tetszik neki?
— Penny, indulunk! — kiabált fel Mr. Mendez, nekem meg felállt a szőr a hátamon. Olyan irritáló hangja van, hogy az nem igaz!
De Penny mozdulatlan maradt. Tekintete a szoba falain időzött, mintha mindent az emlékezetébe szeretne vésni, hogy azután is meglegyen, hogy elment. Majd lépett egyet. Kis fáziskéséssel ugyan, de elindult kifelé a szobából, én pedig követtem.
A földszinten az apja már majdnem kész volt, anya folyton mellette lebzselt. Mintha össze lennének ragasztva.
Penny egy szó nélkül kapta magára a kabátját, hogy összehúzva azt zsebre vágja a mobilját. Ahogy megfigyeltem, mást nemigen hozott magával.
— Kész vagy? — fordult felé az apja, mire a lány csak bólintott. Visszanézve anyára egy nagy mosolyt villantott, majd közel hajolva hozzá szájon csókolta. Undorodva elhúztam a szám. Nincs bajom a csókkal, úgy alapvetően, de ez egy kicsit abszurd volt a számomra. És ahogy láttam, Penny is hasonlóképpen reagál.
— Köszönjük a meghívást, jövő héten érkezünk — mondta Mr. Mendez búcsúzóul, anya pedig mosolyogva kikísérte a két vendégünket.
Mr. Mendez mintha észre sem vett volna, Penny pedig köszönni sem méltatott. Pont mint az elején.
— Ugye, milyen kedvesek? — kérdezte boldogan anya, amint becsukta mögöttük az ajtót. — El sem hiszem, hogy végre összeköltözünk! — kiáltotta, majd besietett a nappaliba.
Inkább kimaradtam az egészből, nem akartam a boldogságcunamit hallgatni. Persze szeretem őt, nem állok a boldogságának útjában, de engem kihagyhat belőle.
Felmentem a szobámba azzal a céllal, hogy gitározgatok kicsit. Kiszellőztetni a fejem, meg ilyesmi. Ám ahogy kézbe vettem a hangszert, valahogy nem akart jönni a ritmus. Bármelyik dalba kezdtem bele, egyiket sem vittem tovább a refrénnél, így sóhajtva visszatettem a helyére, és eldőlve az ágyamon gondolkodni kezdtem.

Ritkán van ilyen, hogy nem tudok koncentrálni. Általában, ha nálam van egy gitár, egyből tudom, mit kell vele csinálni, és órákig is képes vagyok zenélni rajta.
De most Pennyn kezdtem el agyalni. Eddig hidegen hagyott a gondolat, hogy költözni fognak hozzánk új lakók. Úgy hittem, ha nem foglalkozom vele, nem is fog megtörténni, ám most, hogy itt vagyunk, egyre inkább aggaszt ez az egész. No nem Penny, ő szimplán csak furcsa, sokkal inkább Mr. Mendez miatt parázok. Nem épp kellemes vele egy légtérben lenni, és remélem, a közeljövőben nem is kell. De a lánnyal valami nem stimmel. Oké, furcsa, nyilván máshogy viselkedik egy idegen környezetben, amin alapvetően nem kéne meglepődnöm. Ám érzem, hogy valami rossz, valami veszélyes van vele, amitől nem tud szabadulni.
Én meg a gondolataimtól nem tudok elválni, így inkább sóhajtva felkeltem, és lementem anyának segíteni elpakolni. Remélhetőleg csak egy rossz előérzet mindennel kapcsolatban, és amint beköltöznek, minden meg fog szűnni.