Viharmadár [SZÜNETEL]

Araszos

Az éj leszálltával Arnfried nem talált nyugalmat, még Sieghard mellett sem. Álmatlanul forgolódott, olykor szorosan magához ölelte barátját, abban reménykedve, hogy a karjai közt békére tud majd lelni a szíve, de semmi sem segített. Elméje örvénylő viharának nem tudott parancsolni. Ein körül kavarogtak gondolatai, felidézve minden vele kapcsolatos emlékét. Eszébe jutottak nagyanyja szavai is, amikor arról a szörnyetegről regélt, aki miatt menekülniük kellett. Egy félszemű erisien, akit sokan csupán Halálfejként emlegettek. Manheiában, a varázslatokkal teli világban messze földön hírhedt volt, a fejvadászok mind félve emlegették a viharhozó nevét.

Arnfried egy sóhaj közepette az oldalára fordult. Pár évvel ezelőtt hallott egy szóbeszédet, miszerint ez a hírhedt vadász a Viharhegynél húzódó lepusztult birodalom uralkodójának vére lehetett. Ha minden igaz volt, akkor hatalmas ereje lehetett, amitől okkal félhetett bárki, aki az útjába került. Mély sóhaj hagyta el ajkait, miközben óvatosan végigsimított a hasán húzódó sebhelyen. Mindaz, amit tapasztalt eddig Einnel kapcsolatban, nem lehetett puszta véletlen egybeesés azzal, amit Totenkopfról tudott meg. A rettegett mumus és az ő szőrősszívű őrangyala egy és ugyanaz a személy volt. Ez az információ valamelyest megnyugtatta, mégis felzaklatta őt. És hiába töprengett, nem tudott rájönni, hogy a nagyanyja miért rettegett Eintől. Arnfried ugyan tisztában volt azzal, hogy egy félelmetes és kegyetlen alakról volt szó, mégsem érezte azt a rettegést, melyet egykor megpróbáltak belé nevelni. Meglehet, bolond volt, amiért nem hallgatott az öregekre.

Nem tagadta, maga is félt Eintől és az erejétől, hiszen ő maga csupán egy kispiszok volt hozzá képest. Ezen a becenéven akaratlanul is elmosolyodott, miközben ujjaival a sebhelyét simogatta. Azt még megértette, hogy végzett azzal a fejvadásszal, de hogy utána megmentse őket a társával? Mindez szembement azzal, amit Totenkopfról regéltek neki. Mégis kik voltak ők Ein számára, hogy megmentse őket? És mégis ki volt ő, hogy a rettegett vadász meggyógyítsa őt, aztán még a fájdalmait is elvegye? Hagynia kellett volna szenvedni és meghalni, mégsem tette. Mindettől kellemes melegség járta át lelkét, és elmosolyodott. Ein borzalmas személyiség tudott lenni, de a szíve a helyén volt. És Arnfried csupán reménykedni mert abban, hogy sosem fogja elveszíteni a kegyeit.

– Arni? – Az álmos hang hallatán mosolyogva visszafordult Sieghardhoz, aki hunyorogva pislogott rá a sötétben, és megdörzsölte szemét. – Miért nem alszol?

– Gondolkodom – felelte suttogva, miközben finoman félrefésült egy kusza tincset az úrfi homloka elől. Sieghard mormogva belefúrta az arcát a párnájába.

– Késő éjszaka? – kérdezte nyavalyogva. Arnfried felkuncogott, és magához ölelte őt.

– Te sosem szoktál késő éjszaka gondolkozni?

– Mm – felelte a fiú mellkasába mormogva. – Álmodozni szoktam – tette hozzá, majd nagyot ásított. – Rólad.

Arnfried szíve nagyot dobbant, és mosolyogva adott puszit barátja homlokára. – És szépek azok az álmok?

– Szebb lenne, ha valóság... lenne... – motyogta az orra alatt elhaló hangon, és mikor Arnfried újabb puszit nyomott a homlokára, akkor már ismét csendesen aludt.

– Valósággá fog válni, liebe... Valóra váltunk majd minden álmot.

~*~

Egy bőséges családi ebéd elfogyasztása után a három fiú ismét a nyakába vette Párizst. A nyári napsütésben fürdőző utcákat rótták, és olykor betértek egy-egy cukrászdába fagylaltot venni. Arnfried, aki alig aludt az éjjel, nagyokat ásítozott menet közben, míg barátai ismételten olyan eszmefuttatásba kezdtek, amibe ő nem tudott volna beleszólni. Sieghard igyekezte meggyőzni Rudit arról, hogy menjenek el egy felolvasó estre, ahol a városi kortárs költők adták elő szerzeményeiket. Az ifjú pilóta persze csak a fejét rázta, és hosszasan kifejtette, hogy hármójuk közül ők ketten Arnfrieddal nem tudnák élvezni az estét. Rudi ugyan beszélt egy keveset franciául, de azt is a nyelvtankönyv szerint, nem pedig a párizsiak nyelve szerint. Arnfried pedig egyáltalán nem beszélte a nyelvet.