Viharmadár [SZÜNETEL]

Fejet a kardon

Tillia lombjai közt megbújva halkan sutyorogtak, kacarásztak a kis tündérek, miközben egy kövér feketerigó beszámolóját hallgatták. A városi pletykák izgalommal töltötték meg a hegyesfülűek mindennapjait. Egészen felbolydultak, ide-oda repkedtek, hahotáztak csilingelő hangjukon, hiába sütött hétágra a nap. Az öreg hársfa csendes énekkel próbálta nyugtatni a zsibongó társaságot, de a tündérek aligha vettek tudomást az erdő úrnőjéről. Sokkal izgalmasabb volt az a történet, ahol a csendőr kutyája megkergette a pékasszony macskáját, mígnem az felugrott a csendőr úr vállára, így a kutya feldöntötte a saját gazdáját, majd tovább üldözte a cirmos macskát. Az egyik tündérke oly vidáman kacagott mindezen, hogy leborult a vékonyka ágról, amin ücsörgött. A többiek pedig immáron a hátrabukfencet vetett társukon nevettek, amíg a tündérke morcosan rebbent vissza a helyére, és karját összefonva, egész lényében paprikavörösre pirulva morgott. Tillia is csendesen kuncogott, majd halk recsegés és ropogás közepette egy ágával a tündérke fele nyúlt, és megsimogatta fejecskéjét.

A távolból ekkor varázslatos sípszó dallama csendült fel, amire a tündérkék mind egy csapásra elhallgattak. Tillia levelei meglepetten zizegtek, míg kérgei közt fénylő mágia tört utat magának. Az öreg fa hangosan mormogott, a mélyben a gyökerei recsegtek, ropogtak, mielőtt a felszínre kúsztak volna. A kis tündérek mind sietve bújtak el házikóikban, amikor Tillia törzsén fénylő repedés keletkezett, amely egyre csak nőtt és nőtt, mígnem egy nagyobbacska kapu alakját vette fel. Levelei közül csillagpor szállt alá, a gyökerei pedig hullámzó mozgással, egymásba csavarodva, díszítő kerítésként futottak ki a lombkorona alól, amikor a feltárult mágikus kapuban a levegő vibrálni kezdett, és örvénylő vízfelszínként töltötte ki a fatörzsben keletkezett rést. Tillia morajlása, recsegése lassacskán elhalt, és az átjáró túloldalán egy elmosódott, sötét alak bukkant fel. A csuklyás könnyedén sétált át a mágikus kapun, fekete köpenyére csillagpor ragadt. Nyomában egy másik csuklyás alak lépdelt, két lovat vezetve. Amikor mindannyian átlépték a portált, az első alak Tilliához fordult, és hátrahajtotta csuklyáját. A kíváncsiskodó tündérek ijedten bújtak vissza házikóikba a félszemű, sebhelyes arcú férfi láttán. Ein szája csücske megrándult, majd sötét tekintetét a fa lombjain tartva, jobb kezét a mellkasához emelve tisztelettudóan fejet hajtott Tilliának. A fa halk zizegéssel fogadta a köszöntést. Ágai ismét hangos ropogás és morajlás közepette húzódtak vissza a föld alá, míg törzsén bezárult a kapu. Ein csendben figyelt, tekintetét mindvégig Tillián tartva, majd amikor a fa elcsendesedett, ismét fejet hajtott neki.

– Rigó! – mordult oda a madárnak, aki ijedtében a fáról majd' leesve gyorsan az erisien elé repült. A férfi felemelte kezét, hagyta, hogy sebhelyekkel szabdalt ujjaira szálljon a kövér madár. – Mi hír errefelé? Mesélj!

A rigó félve, hebegve-habogva mesélni kezdett mindenről, amiről úgy vélte, érdekelheti az erisient. Ein tekintete egyre sötétebb lett, majd egyhamar egy intéssel lerázta a kezéről az őt bosszantó madarat.

– Hívd ide Titant! A te érdektelen csipogásod nincs hasznomra. Eridj! – mordult rá figyelmeztetően, amire a kismadár sietve el is repült, hogy megkeresse az öreg sast.

– Amint látom, nem azt a választ kaptad, amit hallani szerettél volna – élcelődött a másik mély, érces hangján, miközben a lovakkal közelebb léptetett társához. Ein szája gunyoros mosolyba rándult. – Kit keresel?

– Emlékszel a kölyökre, akiről meséltem?

– Az, amelyik fejbevágott téged? – kérdezett vissza, válaszul az égi vadász kelletlenül bólintott. A férfi hangos nevetésben tört ki, amit ezúttal Ein csupán egy gyilkos pillantással tudott díjazni. – Na azt a gyereket szívesen megismerném. Hogy is hívták?