Viharmadár [SZÜNETEL]

A félszemű gróf

Arnfriednak az volt a szerencséje, hogy a nagyanyja a vacsora végeztével vetette fel az azonnali költözés gondolatát. Ha mindezt étkezés előtt vagy alatt kellett volna beszélniük, egy falat nem sok, annyi nem ment volna le a fiú torkán. Így is a sírás fojtogatta, miközben igyekezett higgadt fejjel felfogni és lereagálni a helyzetet. Igyekezett úgy viselkedni, mint ahogyan Sieghard tette volna ilyen helyzetben. Valahányszor felelt volna valamit, előtte mély levegőt vett és elszámolt magában tízig. Mindez persze feltűnt a két felnőttnek, de nem szóltak róla semmit, csupán csendben figyelték, ahogyan a gyerek keze remegni kezdett az idegtől.

Odakint feltámadt a szél, vészjóslóan huhogott és zúgott a fák között. A magasban villámok csapkodtak, majd kisvártatva eleredt az eső is. Henning magára hagyta a két erisient, hogy tovább tárgyaljanak, míg ő leellenőrizte, hogy a felső emelet nem fog-e beázni a zápor miatt, ami özönvízként zúdult alá. Arnfried néha idegesen pillantgatott az ablak irányába, sosem szerette, amikor ilyen hevesen esett. A szélviharral, a villámokkal sosem volt gondja, csupán a zuhogó esővel nem tudott kibékülni, amitől a víz ott hömpölygött az utcákon. Nem tudta volna megmondani, hogy mi a problémája mindezzel, ahogyan arra sem tudott választ adni soha, hogy miért nem képes a térdénél magasabb vízszinttel rendelkező álló-vagy folyóvízben megmaradni. Egyszerűen rossz előérzet és enyhe félelem fogta el.

– Arnfried, kincsem... – szólította őt Leni csendesen, amire a fiú ismét feléje fordult. A nő nyugtatóan elmosolyodott, majd megfogta a gyerek remegő kezét. – Semmi gond, drágám... holnap reggel összepakolunk, és lesz időd elköszönni az úrfitól is. Rendben?

– És mégis mennyi időre kellene elköszönni? – kérdezett vissza halkan. Hangja fájdalommal telve, élesen csengett, hiába fojtogatták a könnyek. Leni felsóhajtott, amikor a fiú sértetten elfordult tőle, majd táskáját magához véve a nyekergő lépcsősoron az emeletre caplatott.

Odafent Henning egy keserű mosollyal fogadta, majd bekísérte a kis szobájába, ami az övüké mellett helyezkedett el. Halkan becsukta maguk mögött az ajtót, és szomorúan, szótlanul figyelte, ahogyan Arnfried lámpát gyújtott az éjjeliszekrényen, majd a nyekergő faágyacskája végébe tette a táskáját, és bemászott a vaskos takaró alá. Az erdész talpa alatt megreccsent párszor a padló, ahogyan a gyerek mellé lépett, majd leült az ágy szélére. Arnfried nem nézett rá, maga elé meredt a tőlük alig egy méterre eső falra. Henning lágyan végigsimított a szőke, kusza tincseken, de nem szólt semmit.

– Papus, miért akartok titkolózni? – kérdezte végül Arnfried elszontyolodva. – Vacsora óta rám sem nézel. A mama is rejteget valamit. Mi miatt kell költözni? – tette hozzá szipogva.

– Oh, Liebe... hidd el, nem titkolóznánk, ha a mama nem félne ennyire attól, amitől fél. Nem akarom reá hárítani a felelősséget, de tudnod kell, én csupán elmesélés alapján tudom azt, amit ő.

– És hajlandó vagy elmondani? – kérdezte reménykedve, miközben a szeme sarkából az erdészre pillantott.

Henning lágyan elmosolyodott, és bólintott neki, így hát Arnfried úgy fordult, hogy a férfi szemébe tudjon nézni, aki mindvégig az ő fejét és arcát simogatta. Arnfried elég idős volt már ahhoz, hogy a maga ügyetlen módján használja a varázserejét, és mások szavai és tettei mögé lásson. Ezért sem nézett rá Henning a vacsora alatt, hogy a fiú ne láthasson a dolgok mögé, de most mégis megengedte neki mindezt. Ugyanakkor Arnfried nem látott semmit, csupán egy sötét mumus elmosódott alakját, és egy nevet, amelyet rettegés övezte.

– Ki az a Halálfej, papus? – suttogta maga elé. A férfi sóhajtott, miközben ismét a gyerek arcát cirógatta.

– Számomra egy arctalan mumus, amint láthattad... egy olyan alak, aki sok szörnyűséget tett már. És a mama okkal fél tőle, mert anyukádat is bántotta ez az alak. Miatta költöztetek ide a mamával, és most lehet, hogy ez a mumus feltűnt ebben a világban.