Viharmadár [SZÜNETEL]

A Kalapos

Arnfried egy könnyed ugrással a vaskorlátra kapaszkodott, és ott lógicsálva körbenézett. Arcán széles mosoly tündökölt, ahogyan a hófedte Párizs épületeit és utcáit fürkészte. Mellette Sieghard diszkréten nézelődött annyira, amennyire az Eiffel torony korlátja engedte neki, nem mert barátjához hasonló tornamutatványokat véghez vinni csak azért, hogy szabadabb rálátása legyen a városra. A szíve ugyanakkor repesett és együtt szárnyalt a torony körül felrebbenő galambokkal. Két nappal ezelőtt, amikor hazakeveredett egy kalandokkal teli éjszaka után, maga sem hitte volna, hogy valóban eljut Párizsba, és hogy újdonsült barátja is vele fog tartani. Mosolyogva nézte a kilátást, a lábuk alatt elterülő parkot, a széles utakat, a napfényben tündöklő pazar épületeket. Mennyivel grandiózusabb is volt minden annál a városkánál, ahol lakott. Sugárutak szelték keresztül a várost és hatalmas, több emeletes házak sorakoztak mindenütt. Jóval több automobil is járt az utakon, de lovaskocsikból is akadt bőven, amiken a karácsony közeledtével csengettyűk csilingeltek. A torony tetején állva pedig úgy tűnt számára, mintha a világ a lábai előtt hevert volna. Szinte belátta az egész várost, habár nem látott olyan messzire, mint éles szemű barátja, aki a tőlük nagyon messzi épületeket is könnyűszerrel megtalálta. A báróné egyszer meg is jegyezte, hogy a szőke fiúcska szeme olyan, mint egy sasé. Ezen Arnfried nevetett, de volt valami turpisság abban a mosolyban, ami ott tündökölt az arcán. Sieghard ugyan észrevette mindezt, mégsem kerített neki nagy figyelmet. Két nap alatt csoda lett volna, ha minden titkukat megosztották volna egymással. Kedvelte újdonsült barátját, a szülei is kedvelték, így akad majd bőven idejük megismerni egymást.

Sieghard egy pillanatra hátranézett a válla felett, az édesanyja pedig visszamosolygott rá, mielőtt ismét szóba elegyedett volna Holzmannal, akit előzőleges terveikkel szemben mégis magukkal hoztak. A pár éve megrendezett világkiállításról társalogtak, amit volt szerencséjük akkoriban megtekinteni, és amire a tornyot is építették. Bármennyire is úgy tűnt, hogy a két felnőtt elfoglalta magát, a férfi fél szemmel mindvégig a gyerekeket figyelte. Nem mert ismét gondatlanul viselkedni. De nem azért figyelte óvó tekintettel az úrfit, mert attól félt volna, ha nem így tesz, elveszítheti az állását. Kedvelte az úrficskát, mintha a saját fia lett volna. Amikor tekintete találkozott Sieghard kíváncsi pillantásával, elmosolyodott, jelezve, hogy nem haragudott rá, amiért eltűnt, majd aztán titokban szökött haza. Az úrfi is mosolygott, majd rosszallóan felnézett barátjára, aki nem éppen a legbiztonságosabb módon próbált nézelődni.

– Arni – böködte meg barátja combját, ami az ő fejével egy magasságban volt. A szőke fiúcska vigyorogva lenézett rá, miközben hátán megjelent egy púp, és kisvártatva Käse is kidugta fejét barátja kabátja alól.

– Igen? – kérdezett rá kíváncsian, majd leugrott a padlóra, csizmája talpa csak úgy csattant a vasszerkezeten.

– Le fogsz esni. Viselkedj! – felelte dorgálóan.

Barátja rögvest kihúzta magát, és elrendezte ruházatát, majd olyan katonásan tisztelgett, hogy homlokon csapta magát a kezével.

– Igenis!

Sieghard halkan felnevetett a jeleneten, majd arrébb invitálta bolond barátját, hogy más helyről is szemügyre tudják venni a város látképét. Holzmann erre felkapta a fejét, és rögvest értesítette a bárónét, hogy igyekezzenek a két gyerek nyomában maradni, különben elvesztik őket szem elől. Anna finoman elmosolyodott, amikor a férfi arcára egy halovány grimasz ült ki, miközben az orra alatt mormogott valamit Arnfrieddal kapcsolatban.

– Holzmann, jól hallottam, hogy ismeri ezt a fiút? – kérdezte kíváncsian, amire a nevelő mélyen felsóhajtott.

– Csupán szóbeszédből, Asszonyom. Amikor a városban járok, akkor hol itt, hol ott látom felbukkanni. Egyszer újságos fiú, máskor kéményseprő, aztán hirtelenjében a szabó egyik segédje lesz. Nem lehet kiigazodni rajta, de amint láthatta, jóravaló gyerek, csupán zabolátlan.