Viharmadár [SZÜNETEL]

Mákvirág

Sieghard hangos kopogtatásra lett figyelmes. Riadtan kapta fel a fejét az ablak irányába, ahol a hajnali félhomályban egy árny mozgott a párkányon. Mintha, integetett volna neki. Az úrfi azonnal becsukta könyvét, kipattant az ágyból, és máris az ablakhoz sietett egy szál pizsamában. Barátja vigyorgó alakját meglátva elszörnyedve pislogott egy sort, mielőtt kinyitotta volna az ablakszárnyakat.

– Te szent isten, Arnfried... – hüledezett az úrfi, amikor barátja lehuppant a párkányra, és lábát belógatta a szobába. – Mégis mit keresel te itt? Tudod te, hány óra van?

– Ha emlékezetem nem csal, azt ígértem, háromkor itt leszek. És az imént kongatta a hármat a torony, így hát... – kezdett bele Arnfried vigyorogva, de amikor kiérdemelte magának barátja igencsak csúnya pillantását, azonnal elhallgatott.

– Gyere be, a végén megfázol odakint – nógatta őt az úrfi, amikor a csípős hajnali szél befújt az ablakon. A szőke fiúcska egy ugrással bent is termett. Sieghard arrébb hessegette őt, majd gyorsan becsukta az ablakot, és a szekrényéhez sietett. Kivett belőle egy-két tiszta ruhát, és Arnfried kezébe adta. – Öltözz át.

– De hiszen már száraz vagyok – pislogott nagyot a fiú, miközben végigtapogatta ruházatát és borzos haját. Csupán egy kicsit volt vizes, éppen annyira, amennyire csöpögő esőben el lehetett ázni. Sieghard szeme nagyra nyílt.

– Hogy érted, már száraz?

Arnfried idegesen nyelt egyet.
– Hát pont úgy, hogy már megszáradtam. Mert még tegnap útnak indultam, de összefutottam egy olyan alakkal, akivel még a Kócos Petit is meg lehetne rémiszteni. Hiányzott a fél szeme, le volt neki takarva, így ni... – mutogatta, miközben jobb kezével elfedte jobb szemét. – És az arca csupa sebhely volt. Rémisztő egy alak volt. Én lettem volna a vacsorája...

– Parancsolsz? – kérdezett közbe Sieghard sűrű pislogás közepette. – Ismét valami furcsa gombát ettél össze, hogy ilyeneket beszélsz?

– Nem, isten biza nem ettem én gombát – rázta a fejét a szőke fiúcska. – Igenis, hogy meg akart volna enni az a szerzet, de végül meggondolta magát. Sőt, a végén még úgy is beszélt, mintha barátkozni akart volna. És felajánlotta, hogy kitanít engem a vadászatban.

– Ugye nem mondtál neki igent? – kérdezett vissza az úrfi grimaszolva. Arnfried ismét a fejét rázta, egészen összeborzolódott a haja a sok fejrázástól.

– Nem bizony. Miattad nem mondtam igent, meg a mamácska meg a papuskám miatt. Akkor vele kellett volna mennem, és én megígértem, hogy nem hagylak el – tette szívére bal kezét a ruhakupacot szorongatva, míg jobbját a feje mellé csapta, mintha ismét esküdni akart volna. Sieghard legszívesebben a szemét forgatta volna, de meghatották a kimondott szavak.

– És mégis miért indultál te útnak ilyen viharos éjszakán? – kérdezte kíváncsian, miközben leült ágya szélére. Arnfried kissé zavarba jött a kérdés hallatán, ide-oda totyorgott, a szemét is lesütötte egy kis időre, majd megmakacsolta magát, és erélyesen az úrfi elé lépett.

– A mama azt mondta, hogy a Rikkancs azt mondta, láttak egy veszélyes alakot nem messze innét, Stuttgart mellett. És a mama nagyon fél attól az alaktól, azt mondta, el kell költöznünk kis időre.

– Elköltözni? – kapott hirtelen levegő után Sieghard. Barátja szomorúan bólintott neki.

Ugyanazt a jeges félelmet látta a szemében, amit ő is érzett, amikor Leni felvetette a témát. A félelmet, amit az elvesztés tudata okozott. Ahogyan az évek teltek, egyszer sem gondoltak bele abba, hogy elveszíthetik egymást egyik napról a másikra. Nem tudták elképzelni az életüket úgy, hogy a másik hiányzott belőle. A megannyi kaland, nevetés mind olyan dolog volt, amihez mind a ketten kellettek, különben úgy hitték, szürkén és magányosan teltek volna a napjaik.