Viharmadár [SZÜNETEL]

Barátod távollétiben

1910. nyara

Lágy szellő fújt be a kastély tornyának ablakain, és játékosan összeborzolta az ablakpárkányon ülő úrfi sötét tincseit. Sieghard az ölébe fektetett könyvnek szentelte figyelmét, gondolatai messzi, itáliai földeken jártak. Nem zavarta őt a pajkos szél, amely helyette próbált lapozni a kötetben. Olyankor gyakorlott mozdulattal fogta le a lapok sarkát, és tovább olvasott. Csupán akkor pillantott fel, amikor Titan, az öreg sas kiáltott feléje, mielőtt az ablakpárkányra röppent volna. Az úrfi kedves mosollyal köszöntötte a madarat, könyvét becsukta, félretette, mielőtt odafordult volna a büszke vadászhoz. Gyengéden megsimogatta Titan fejét, aki bánatosan kiáltott fel ismét. Az úrfi felsóhajtott.

– Tudom, drága barátom... nekem is hiányzik – felelte szomorúan, amikor az öreg madár a vidéket kémlelte, majd egészen közel húzódott az ifjúhoz, mígnem Sieghard átkarolta őt, hogy vigasztalja.

Két éve már, hogy szőke barátjuk eltűnt, és azóta hírét sem vették. Sieghard nem tudott megbékélni a helyzettel, nem tudott belenyugodni a ténybe, hogy barátja sosem vett tőle búcsút úgy, ahogyan eltervezték azt egykor. Nem találta azóta a helyét a világban, bárhogy igyekezett. Mintha lelkének egy részét kiszakították volna, nem tudott többé nevetni, sem pedig olyan boldogan mosolyogni, mint ahogyan tette mindazt egykor. Éjszakánként sokszor sírt, úgy, ahogyan Titan és a városka madárkái is tették mindazt. Jól tudta, hogy a madarak, akiknek oly kedves barátja volt Arnfried, nem sírnának, ha akárcsak sejtelmük is lenne arról, hogy a világ mely pontján keressék a szőke fiút. Sieghard szíve összefacsarodott. Néha úgy érezte, mintha az égiek meg sem akarták volna hallani az ő imáit, könyörgéseit, hogy küldjék vissza hozzá a fiút. De a hiába tűnő kérések ellenére sem mondott le róla, sosem adta fel a reményt, hogy egy nap még viszont fogja látni barátját.

Olykor elgondolkozott, vajon Arnfried mekkorára cseperedett az alatt a pár év alatt. Minden bizonnyal a maga nevében daliás kis legényke vált belőle. Lelki szemei előtt kirajzolódott a barátja alakja, ővele egy magas volt, talán egy kicsivel magasabb. Délcegen járt, ugyanakkor rövid, szalmaszőke haja még kócosan állt, és szája csücskében pimasz mosoly bujkált. Olykor egyszerű, szürke inget és a térdéig érő nadrágot viselt, ilyenkor mindig mezítláb volt. Máskor pedig olyan úrias öltözetet öltött magára, mint ő maga. A bőre mindig napbarnított volt, nem olyan sápatag, élettelen, mint a sajátja. És a szeme ugyanolyan vidáman csillogott, mint ahogyan azon az éjszakán, amikor megismerték egymást. Sieghard egy sóhaj közepette visszafordult Titanhoz, és féloldalas mosolyra húzta a száját.

– Mit gondolsz, barátom, az évek alatt magasabbra nőtt énnálam az a bolond, vagy netán alacsony törpe maradt?

A kérdés hallatán Titan szeme felcsillant, arrébb totyorgott a párkányon, és büszkén kihúzva magát csapott párat szárnyaival, még a tollait is felborzolta. Sieghard mosolygott mindezen. Ugyan nem értette oly tisztán a sast, mint ahogyan Arnfried értette őt egykor, mégis lassacskán megtanulta, hogyan kommunikál vele Titan.

– Ezek szerint úgy véled, daliás ifjú vált belőle? – kérdezte elgondolkozva a pöffeszkedő madarat, aki bólintott. – Netán még a kisasszonyok fejét is elcsavarja?

A kérdés hallatán a sas elszörnyedve felborzolta tollait, és olyan bőszen megrázta a fejét, hogy az úrfi azt hitte, Titan ki fog esni az ablakból. A reakció egyszerre volt mókás és valamelyest megnyugtató a fiú számára. Ugyanis olykor voltak olyan napok, amikor visszagondolt arra a hajnalra, amikor ők utoljára találkoztak. Mikor felidézte emlékeit, ismét érezni vélte az arcára, majd az orra hegyére kapott csókot. Megdobogtatta szívét az emlék, melytől az arca is kipirult minduntalan. Egyszer véletlen olyankor idézte fel magában mindezt, amikor az édesanyja társaságában volt, Anna természetesen látta a fia arcán tündöklő pírt. Puhatolózni kezdett, hogy netán a fia szerelmes-e valakibe. De Sieghard tagadta a szerelmet, és sosem árulta el, ki miatt is pirult ki akkor az arca.