Viharmadár [SZÜNETEL]

A hóember

A város az éjszaka leplébe burkolódzott, és nagy pelyhekben hullott a hó. A téren kivilágított, óriási karácsonyfa tündökölt, aminek árnyékában kórus énekelt. Körülöttük gyerekek játszottak, hóembert építettek, míg az utcákat víg csengettyűszó és patkók dobogása töltötte meg. Három gyerek egy nagyobbacska hólabdát görgetett, míg egy annál sokkal hatalmasabb gömbbel, ami a hóember pocakja lesz majd egy szőke kisfiú küzdött. Egymaga feszült neki a hatalmas pocaknak, hogy a kijelölt helyére görgesse. Sieghard halkan nevetett a barátja igyekezetét látva, vidáman melléje sasszézott, hogy segítsen neki. Arnfried örömmel fogadta a segítséget, a többiekkel ellentétben az úrfit nem üldözte el. Ezúttal ketten feszültek neki a nagydarab labdának, Arnfried a hátával tolta, míg barátja két tenyérrel nekitámaszkodva próbálta kimozdítani beragadt pozíciójából a pocakot. Nemigen akart arrébb gurulni, mintha jót szórakozott volna a két gyerek igyekezetén. Aztán mikor megelégelte a játékot, olyan gyorsan gurult a helyére, hogy a gyerekek a földre pottyantak. Sieghard félig eltűnt hason fekve a vastag hórétegben, míg Arnfried a tomporára zuttyant és meglepetten pislogott maga elé. Ő volt az első, aki kettejük közül felnevetett, vidám kacagását hallva már az úrfi és a többi gyerek is nevetni kezdett.

Aztán a kacagás hirtelen elhalt, amikor az egyik utca felől hangos dobogás hangzott fel. Kíváncsian figyeltek, várták, hogy vajon mi fog felbukkanni az utcasarkon. Kisvártatva katonás díszlépésben érkezett meg egy seregnyi, óriási diótörő katona. Egyenruhájukon és aranyozott gombjaikon csak úgy csillogott az utcalámpák fénye. Az élen haladó kapitány a magasba csapta karját, a sereg megtorpant, de alig lett csend, amikor trombitaszó hangzott fel a semmiből. Egy másik utcán maga Käse jelent meg, hatalmas volt, mint egy ló, díszegyenruhát viselt ő is, akárcsak a mögötte felsorakozó többi rágcsáló. Sieghard félve elbújt barátja mögött, de nem is a két sereg, hanem sokkal inkább a két félszemű csendőr ijesztette meg őt. Egy harmadik utca sarkán látta meg a két férfit, az egyiknek karmolások nyoma futott végig bal arcán, a másiknak sötét monokli csúfította el bedagadt jobb szemét. A két csendőr sapkája alól ördögszarvak bukkantak elő, és a lábuk kecskepatává alakult, míg a kezükben fekete szigony tűnt fel. Aztán megjelent egy bibircsókos vén banya is, egy igazi boszorkány, aki seprűnyélen lovagolt és kacagásától megfagyott az ember ereiben a vér. Amikor a banya ott landolt a két ördög mellett, ismét felhangzott Käse seregének kürtje és a diótörő katonák is nekiindultak.

Hangos csörömpölés ugrasztotta ki Sieghardot a furcsa álomból. Ijedten ült fel az ócska matracon, kicsi szíve olyan hevesen dobogott, hogy majd' kiugrott a helyéről. Rémülten nézett körbe, ki is ment a fejéből, hogy a kis, dohos pinceszobában lett elszállásolva egy szőke fiú által. A házigazda nem sokkal előtte, a földön ülve morgott magában, majd belerúgott a felborult hokedlibe. A borzalmas csatazaj is tőle származott, amikor háborúba szállt a gaz székkel, aki olyan ádázul az útjába mert állni, hogy elkerülhetetlenné vált a párbaj.

– Reggelt! – szólt vidáman csengő hangon, majd felpattant a hideg padlóról. Sieghard végigmérte kis barátját, aki tiszta volt, szép ruhát viselt és még meg is fésülködött. Sehol egy folt vagy maszat, ami bemocskolta volna őt.

– Reggelt – biccentett kissé összezavarodva, majd ismét körbe nézett. – Hány óra van?

– Négy. – Az információ hallatán Sieghard elszörnyedt. – Az újságos fiúk ilyenkor kelnek, át kell venni a napilapokat. Nekem is mennem kellene, de nem fogok, mert téged haza kell vinni. Ha sietünk, reggelire otthon leszünk.

Az úrfi nem szerette volna lelombozni a lelkesedését azzal az információval, hogy ő reggel nyolc előtt nem szokott felkelni, pláne nem reggelizni. Arnfried túlságosan is izgatott volt, mintha olyan nagy kaland lenne, hogy haza vigye a barátját.