Viharmadár [SZÜNETEL]

Segít, aki árt

Sötétség ereszkedett a tájra, és bűzös, nehéz köd lepte el a kopár vidéket. Az égen fekete felhők gomolyogtak, amiken a napfény nem tudott keresztülhatolni. Vihar előtti, fullasztó levegő fojtogatta az embert. Arnfried köhögve tért magához, a feje zúgott, a hideg, saras föld morajlott alatta. Bágyadtan nyitotta ki a szemét, a füst és a köd elhomályosította a látását, puskapor szaga telítette be a tüdejét. Ismét erőtlenül köhögött, minden lélegzetvétel méregként marta végig légcsövét. Valahol a távolban olykor dörrenések hangzottak fel, a visszhangjuk vészjósló morgásként szelte át a tájat. Remegő kezét lassan maga alá húzta, izmai ólomként nehezedtek el, minden apró mozdulat kínkeserves munkával járt. A szíve hangosan dübörgött a mellkasában, ahogyan alkartámaszba tolta magát, és erőtlenül megemelte a fejét, körbenézett. Sötét, kopár vidék vette körbe, kisebb dombocskák, pocsolyákkal teli mélyedések, néhol kiégett facsonkok meredtek az ég felé. Tőle jobbra egy furcsa bucka helyezkedett el, először földtúrásnak tűnt számára a ködben, mellette tócsa csillant vérvörösen a gyér fényben. Zavarodottan figyelte a jelenést, mígnem lassacskán kitisztult előtte a kép: négy patás láb alakját és egy szakadt nyereg körvonalát látta, ami körbefonta a lótetemet. Tetem volt, semmi kétség, rothadó bűz terjengett körülötte. Arnfried felköhögött, a nyakában lógó vékony sálat levette, és az arcára kötötte. Nem sokat segített. Lassan feltolta magát, hideg borzongás futott végig minden porcikáján, didergett az átázott ruházatban. Ismét körbenézett, messze a távolban fények villództak, vörös és sárga robbanások világították meg a sötét vidéket. Feje belesajdult a morajló visszhangba. A közelben mély keréknyomok húzódtak, víz gyülemlett fel bennük, néhol feltűnt egy-két elesett ló teteme. Arnfried megborzongott, összehúzta magát, miközben felkarját dörzsölte. Valahol a magasban az ég is dörgött, a fullasztó levegőt lassacskán eső illata töltötte meg. Ismét megborzongott, valami meleg végigcsordult a nyakán. Odanyúlt, letörölte, mintha csupán verejték lenne, de amikor saras tenyerét maga felé fordította, bőrét friss, csillogó vér borította be.

Égtelen dörrenés zaja ragadta ki őt a rémálomból, szemhéja felpattant. Halkan, zihálva vett levegőt, ahogyan maga elé bámult mozdulatlanul. Homályos volt körülötte a világ, látott egy elmosódott fényforrást nem messze maga előtt, talán tábortűz lehetett. Mellette két sötét alak gubbasztott. Tompán hallotta az eső zuhogó hangját, és a villámokat követő dörrenéseket. Hideg szél simogatta az arcát, fázott, a nyaka bal oldalát mégis melegség öntötte el. Vérszagot érzett, valami pedig mormogott és szörcsögött a füle mellett. Az egyik sötét alak megmozdult, felegyenesedett, majd eléje lépett, eltakarva előle a tábortüzet. Arnfried megborzongott, túl fáradt volt ahhoz, hogy fókuszáljon, hogy tekintetét az előtte álló alakra emelje. Kimerülten bámult maga elé a sötét csizmára, mígnem az alak leguggolt vele szemben, és érdes kezével az állára fogott, megemelte a fejét. Hallotta, hogy szólt hozzá, mély, érces hangon; felismerte őt, de egy szavát sem értette. Ein elengedte őt, valamit kotorászott az övtáskájában, majd ismét az állára fogott, míg másik kezével a szájába nyomott egy aprócska, kemény tárgyat.

A keserű, bűzös kavicstól egy pillanat alatt kijózanodott a feje, szeme nagyra nyílt, a látása kitisztult, és minden porcikája azért ordított, hogy köpje ki a kavicsot. Ein tekintete villant egyet, és a tenyerét a szájára tapasztotta, miközben erősen a göcsörtös fa törzsének nyomta a fejét.

– Lenyeled magadtól, vagy lenyomom a torkodon! – szólt halk, vészjósló hangon. Arnfried fújtatva vett levegőt, hányinger környékezte, teste megrándult, ahogyan úrrá lett rajta a rosszullét, és felöklendezett. Ein erősen tartotta őt, a szeme sem rebbent. – A saját hányásodba foglak belefojtani, ha nem viselkedsz!

Mit volt mit tenni, Arnfried vereséget szenvedve halkan felnyüszített, és lenyelte a kavicsot. A félszemű vadász ugyanakkor nem engedte el őt ezek után sem, hiába köhögött fel és csordult ki nem egy könnycsepp a szeme sarkán. Villogó tekintettel nézte őt a férfi, mintha elevenen akarná ízekre tépni.