Viharmadár [SZÜNETEL]

Pulykafi

1908. tavasza

A szabó műhelye a varrógép zajától volt hangos. Az öreg, szakállas Wörner az egyik vendégével csevegett, miközben a férfira igazította gombostűkkel a készülő szürke mellényt. Nem messze tőle a sarokban Spitz, az egyik ifjú tanítvány dolgozott a vevő zakóján, míg a műhely legifjabb tagja, a minden lében kanál Arnfried a frissen vásárolt textíliákat rendezgette el a polcokon, vérmes csatákat vívva a nehéz anyagtekercsekkel. Spitz néha feléje pillantott a varrógép mögül és el-elmosolyodott a szőke gyerek igyekezetén. A fiú arcán izzadtság gördült alá, ahogyan feltornázta magával együtt a létra tetejére a textíliát, majd onnan belökte az egyik polcra.

– A jó édes... – szusszant egyet kimerülve Arnfried, majd remegő kézzel letörölte homlokát.

Vékony fiúcska volt, maholnap tizenkét éves, és habár erőben nem szűkölködött, egyes dolgok ki tudtak fogni rajta. Gyorsan le is mászott a létráról, és egy árva sámlira huppant le, hogy kifújja magát. Gerince vonalán izzadtság cseppek gurultak végig, és szíve szerint levetette volna vékonyka bézs mellényét, amit a szabótól kapott a születésnapjára. Ugyanakkor jól tudta, hogy az öreg nem szerette, ha egy szál ingben és térdnadrágban tevékenykedett a műhelyben. Így is sokszor megszólta őt Wörner, amiért Arnfried a tavasz beköszöntétől kezdve képes volt mezítláb lenni, hogy ne koptassa el cipőit. Így hát kiegyeztek annyiban, hogy a fiúcskának kötelessége volt lábbelit viselni, ha vendég érkezett az üzletbe, de ha nem tartózkodott náluk senki, akkor nyugodt szívvel járhatott cipő és zokni nélkül is. A sapka viseléséből az öreg ugyanakkor nem engedett, szent meggyőződése volt, hogy a szőke fiúcska borzos tincseit el kellett fedni egy egyszerű vászonsapkával. Minderre azért volt szükség, mert Spitz szokásává vált játék céljából összeborzolni az amúgy is szénakazalként szerteágazó frizurát.

Amikor a varrógép egy rövidebb szünet erejéig elhallgatott, és Spitz szemügyre vette a munkáját, halk kocogó hang ütötte meg Arnfried fülét. Mosolyogva fordult a sarokban álló nagyobbacska luk irányába, ahol egy ismerős orrocska kandikált ki. A fiú lopva a szabóra pillantott, aki éppen belemélyült egy újabb beszélgetésbe a vevőével. Több sem kellett Arnfriednak, odasietett kis barátjához, és a földre hasalva egy mosollyal köszöntötte őt.

– Szervusz, Käse. Mi járatban, öreg harcos?

A patkány vidáman cincogott, és kimászott rejtekéből. Őszülő bundáján pókhálók akadtak fent, amiket a szőke fiúcska óvatosan lesimított.

– Oh, értem – bólintott mosolyogva a hír hallatán. – De nem vagy már te egy kicsit öregecske ahhoz, hogy patkány kisasszonyokkal hancúrozz? – böködte meg játékosan barátját, aki a fejét rázta minderre. – Igaz is, ki tudna ellenállni egy ilyen jólfésült úripatkánynak, mint te? – kuncorgott a fiú.

A kis csevegésüknek a közeli óratorony hangos kongása vetett véget. Arnfried tekintete felcsillant, azonnal fel is pattant, és kis barátját is felkapta a földről. Spitz nevetett mindezen, míg az öreg szabó és a vendége furcsán pislogott a gyerekre, ahogyan futtában elköszönt tőlük, aztán patkányostól, mindenestül már ki is galoppozott az üzletből. Délután négyet kongatott a harang, és neki halaszthatatlan dolgai voltak. Mint például az, hogy Sieghard úrfit mulattassa a maga bolond fizimiskájával. A kisvároson keresztülvágtatva néha egy köszönés erejéig odakiáltott egy-két gyereknek, köztük Kóbornak is, aki az évek múltával sem engedett abból a szokásából, hogy a házfalakat támassza. Ezúttal ugyanakkor nem egyedül volt a fiú, hanem a pék lányával csevegett egy kapualjban, Arnfried pedig szeretett volna megtorpanni, hogy megjegyzést tegyen szerelmes barátjára, de végül mégis tovább szaladt. Nem volt neki ideje arra, hogy feleslegesen csipkelődjön Kóborral, aki sajnos a nyurga lábával jóval gyorsabban tudott futni, mint ő, és a nyaklevesei sem voltak olyan finomak, mint négy évvel ezelőtt. Arnfried így hát a morcos Käseval a kezében felszaladt a dombtetőn álló kastély kevésbé használt, kisebb útján, és ahelyett, hogy a főkapun kért volna bebocsájtást, átszaladt a kastély azon szárnyához, ahol egy kis kertecske is helyet kapott, és ahova barátja szobájának ablaka is nyílt. Zöld borostyán futotta be itt a köveket, aminek erős, karnyi vastagságú ágai voltak, és ezeken könnyedén fel lehetett mászni. Käse át is kapaszkodott barátja vállára, amikor az gyakorlott mozdulatokkal mászni kezdett az egyetlen nyitva hagyott ablak irányába. Sieghard ugyanis mindig gondoskodott arról, hogy az ablaka tárva nyitva álljon, amikor barátja érkezésére számított.