Viharmadár [SZÜNETEL]

Horatiusok

1911. jún. 15.

Rudi egy unott sóhaj közepette összecsukta a napilapot, és combjára fektetve azt, kinézett az ablakon. Zúgott a feje a cikkektől túlzsúfolt újságtól. Különféle gyilkosságok és halálesetek ügyét zengte a címoldal, miközben szót ejtett valamit a nyugdíjcsomagokról is, és arról, hogy Jules Janin egykori házára emléktáblát fognak állítani vasárnap. Mindezt talán illene majd említenie barátjának is. Ha emlékezete nem csalt, Sieghardnak volt odahaza kötete az írótól, valami szamárról és egy nőről, akit talán lenyakaztak guillotine-nal. Vagy ha nem is az úrfinak, akkor az édesanyjának volt meg ez a kötet, aki nagy szerelmese volt a romantika korszakának. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse gondolatait.

A nap magasan járt, Párizs nyüzsgésének zaja beszivárgott a panzió nyitott ablakán. Bicikli csilingelt, párszor egy-egy automobil dudája rikácsolt, a földszinti kirakatok táján a rakodómunkások és vásárlók beszélgetésétől volt hangos az utca. A fiú unottan felsóhajtott, és a kis szoba faliórájára pillantott. Az öreg kakukkosóra mutatója halkan kattogva már átlépte a tizenegy órát is tíz perccel. Rudi felhorkantott, az újságot hanyagul összehajtva a fotelja mellett álló asztalra tette, kis híján leverve az üres kávéscsészét onnan. A porceláncsésze vészesen csilingelt a kis tányéron, mielőtt ismét biztos talpakon meg nem állt volna. Rudit mindez nem érdekelte, zsebre vágott kézzel battyogott oda a szomszéd szoba csukott ajtajához, és határozottan bekopogott. Csend volt a válasz. Ezen ismét felhorkantott, majd további választ nem várva benyitott a szobába. A vaskos függönyök még behúzva lógtak az ablak előtt, kirekesztve a hálószobába bekúszó, ragyogó, nyári napfényt. Kellemes félhomály uralta a zöld tapétás helyiséget, amiben a két kisebb faágyat összetolva találta. Odabattyogott az ágy mellé, és mivel két barátja összebújva aludt, így felvette Arnfried szabad párnáját, hogy egy laza mozdulattal arcon csapja vele a fiút. De alig érte volna el a párna Arnfriedot, az arca helyett a tenyerébe csapódott. Rudi felkuncogott, vissza akarta venni a párnát, de barátja vasmarokkal tartotta kezében, míg álmosan résnyire felnyitotta a szemét, és vetett egy csúnya pillantást a szőkére.

– Negyed tizenkettő, és ti még mindig itt henyéltek! – vetette oda szemrehányóan Rudi, majd inkább elengedte a párnát, amit Arnfried az ágy végébe hajított.

– Nem sietünk sehova – ásított nagyot Sieghard, miközben közelebb bújt barátjához. Rudi a szemét forgatta, míg Arnfried fél karral magához ölelte az úrfit, és gyengéden cirógatni kezdte arcát vagy borzos, fekete tincsei közé túrt.

– Unatkozom!

Rudi nyavalyogva adott hangot problémájának, amire válaszul Arnfried galléron ragadta, és félig magára, félig maga mellé rántotta az ágyba, majd a nyakánál fogva magához ölelte. Rudi a hirtelen döbbenet után kettőt rácsapott a torkát szorító karra, így barátja lazított a fogásán.

– Nyughass már, Rudolf – mormogott Arnfried, majd nagyot ásított. – Bácsikád is megmondta, hogy többet kellene pihenned.

– És mégis meddig akartok még itt poshadni? – horkantott fel türelmetlenül.

– Amíg egy kicsit te is meg nem nyugszol – felelte Sieghard egy ásítás közepette.

– Ajvé...

Azok ketten csupán kuncogtak a fiú viselkedésén, míg Rudi ficeregni kezdett, hogy kényelmesebb pozíciót találjon magának Arnfried mellett. Amikor megtalálta a megfelelő helyet, kiérdemelt magának egy halovány mosolyt, ahogyan újdonsült barátja feléje sandított álmos szemmel.

– Most boldogok vagytok? – horkantott fel sértetten, amin a két fiú ismét csak kuncogott, és Arnfried gyengéden magához ölelte morgó barátját.