Viharmadár [SZÜNETEL]

Wakinyan

Vidám madárcsicsergés töltötte be a szoba csendjét, a nyitott ablak párkányán sütkéreztek a madarak. Pacsirták és rigók daloltak, miközben olykor megborzongtak, amikor a fejükre pottyant egy-egy vízcsepp az ablak keretéről. Sieghard úrfi eközben mormogva fordult át másik oldalára, és arcát a párnába fúrta. Jólesően bevackolta magát fekhelyére, élvezte a tollas népség koncertjét, de alighogy ismét kényelmesen elhelyezkedett, hangos kopogás hangzott fel az ajtón. Az úrfi nemtetszően felmordult, és a madarak is abbahagyták a dalolást. Újabb sor kopogás zörgette meg az öreg ajtót.

– Gyere be! – ásított nagyot Sieghard. Egy pillanattal később már nyílt is az ajtó, és Rudi borzos fejjel kukkantott be a szobába. Amikor meglátta az ágyban heverésző barátját, felkacagott.

– Álomszuszék! Hasadra süt a nap!

– Neked is szép jó reggelt – morgott magában a fiú, miközben átfordult másik oldalára, és a fejére húzta a párnát. – Kérek még öt percet.

– Lesz az egy óra is, mire kivergődsz az ágyból! – kacagott a szőke, miközben az ágyhoz sétált, és lehuppant Sieghard mellé. – No, komám, keljél már fel! Reggeli az asztalon, mindenki rád vár!

Sieghard nyüglődött.

– De hiszen csak ketten vagyunk!

– Eike is itt van, egy fertályórája érkezett – jegyezte meg Rudi egy vállrándítás közben, hogy a bácsikája is a kastély vendége immáron. Az úrfi a hír hallatán azonnal felpattant, és kis híján a nyakát törve szaladt oda az öltözőszekrényhez, míg barátja hangos nevetés közben dőlt el az ágyon.

– Miért nem ezzel kezdted, te bumburnyák?! – fortyant fel Sieghard dühösen, majd amikor már pizsamája helyébe nadrágot és inget húzott, a hálóruháját nekivágta a kacagó Rudinak.

– Mert a bácsikám megkért, hogy ne zaklassalak fel – felelte sunyin. Sieghard zsörtölődve öltözött tovább.

– Borzasztó barát tudsz lenni olykor.

– A legborzasztóbb!

Rudi vidám kacagását az arcába hajított, labdává gyűrt ing szakította meg. Sértetten kapta le fejéről a ruhadarabot, majd gyakorlott mozdulattal addig pörgette két keze között, mígnem teljesen becsavarodott az anyag. Eztán egy ugrással a szekrénybe görnyedő, kotorászó barátja mellett termett, és olyat odavágott Sieghard tomporára, hogy az úrfi abban a pillanatban deszkaegyenes háttal állt fel. Rudinak sem kellett több, mikor meglátta barátja ledöbbent arcát, kacagva menekült a szobából. Szerencséjére Sieghard csupán az ajtóig kergette őt, és ott megállt, hogy utána kiáltson.

– Ezért még kitekerem a nyakadat, Rudolf!

Tíz perccel később már a kastély hátsó udvarán felállított, kis, nyári pavilon árnyékában reggeliztek a fák alatt. Rosenberger úr jóízűen mosolygott egy-egy falat sütemény közben, mikor unokaöccse kiérdemelt magának egy lábon rúgást az asztal alatt. Rudi sziporkázott, csipkelődött barátjával, aki megunván, hogy szóbeli figyelmeztetése nem elég hatásos, egy idő után a tettlegesség mezejére lépett, és valahányszor a szőke fiú ugratni merte őt, válaszul barátian lábon rúgta. Rosenberger nem szólt rájuk, mulattatta a helyzet, és eszébe juttatta azokat a napokat, amikor ő tört borsot az ifjú Friedrich Braunfels orra alá.

– Igazán furcsát álmodtam – jegyezte meg Rudi a semmiből, amire mind Sieghard, mind pedig a bácsikája kíváncsian feléje fordult. A fiú félretette reggelijét, és mesélni kezdett. – Kint sétáltam egy mezőn, mikor viharos szél támadt. Az égboltot sötét felhők borították be, villámlott és mennydörgött, de ezek a felhők nagyon furcsán mozogtak, mintha valamit körbe akartak volna ölelni. Igazán kíváncsi lettem, kint maradtam a tomboló szélben. És akkor megláttam...