Az Élet nevű játék (Befejezett)

33. Elérte a célját

- Will? - Nyitottak ki a szemeimet. Nem is emlékeztem hogy elaludtam. Fura. Sose szoktam aludni a gépeken.

- Jó reggelt Csipkerózsika. - vigyorgott. - Az előbb száltunk le, úgy tűnik az miatt ébredtél fel. - Csak bólintottam, és elkezdtem összeszedni magam. A gép lépcsőjén lefelé sétálva újra megcsapott az otthon érzés. A szülő városokban voltam, ezt a köteléket semmi nem tudja megváltoztattni.
Nem hoztam sok mindent magammal csak a taskámat, mert úgyis hamarosan indulunk tovább, így beszáltam a ránk váró kocsiba, és figyeltem ahogy Will is belül mellém, s elindulunk a szüleink irodájába.

- Apa is ott lesz? - törtem meg a csendet mikor már egy ideje szótlanul ültünk a kocsiba miközben utaztunk.

- Igen. - Welcome to the panic room. Ez a zene részlet lett úrrá rajtam. Menekülök attól az embertől, erre most önszántamból fogok vele találkozni. - Héj... - Tette a mellettem ülő, a kezét a combomra. - Nem lesz semmi baj. - Csak bólintottam. Mindketten tudtuk, hogy ebben nem lehetünk biztosak, különösen hogy az apámról van szó.
A kocsi lassítani kezdett majd megáltunk. Nagyon nem akartam, de végül kiszaltam. Az épületbe felsétálva azon gondolkoztam, hogy mit is csinálok én itt, majd kiszakított a gondolataimból ő. Az irodába belépve Will szülei mellett ott ült apa. Az ember aki elől 4 éve menekülök gyakorlatilag.

- Heló. - Köszönt Will, s utána én is elmormogatam valami hasonlót.

- Rendben, szóval itt a szerződés. - Mutatott az asztalra Mr.Kinend. - Fiam. - Jelzett Will-nek aki közelebb lépett, a papírhoz, s aláírta azt. - Mi mind aláírtuk már. Rebekah, már csak te vagy hátra. Képviseld édesanyádat, kérlek. - Bólintottam s én is aláirtam. - Képviseld a hagyatékát. - Letettem a tollat, és innentől már az egész cég Will Kinend tulajdona lett. Apám, felhördült és kicsit gúnyosan felnevetett.

- Mi olyan vicces? - Fordultam felé.

- Drága lányom, az hogy úgy beszéltek az anyádról mintha bármit is elért volna ez életből, amikor semmit. - Nézett rám. Tisztázzunk valamit, sok mindent eltűrök, de az anyámat senki ne sértegesse. Közelebb léptem hozzá és megtámaszkodtam a székének a karfájában úgy néztem a szemébe.

- Egy senki vagy! Nincs semmid! - mondtam feszülten.

- Legalább 50 ember az ellenkezőjét mondaná.

- Elég! - Nevettem fel gúnyosan.

- NE MOND NEKEM HOGY ELÉG! - Ordította miközben felált a szekébők, így hátráltam egy lépést.

- Ha nem mondom, hogy elég, nem tudod mikor kell befogni! - Vetettem oda. Majd hirtelen újra 6 éves lettem, újra megérezetem a tenyerét az arcomon.

- Héj! - Ált be hirtelen elé Will. Őszintén édes tőle, hogy így próbál védeni, de más tervem volt. Véget vétek ennek, egyszer és mindenkorra.

- Gyerünk. Azt hiszed, nem bírok el egy pofont? - Kérdeztem az apámnak hívott szörnyet. Megint megütött.

- Elég! - Kiáltotta Will. - Biztonsagiak! - Ordította és két, nagydarab ember jött be az irodába, akik lefogták az apámat.

- Basszus. Jó gyenge vagy. - Nevettem fel, bár a homlokomon lévő horzsolás nem ezt mondta volna. - De könnyebb ez mint bevallási az igazat, nem de?

- És mi az igazság? - Kérdezte gúnyosan.

- Miattad halt meg anya! Miattad voltunk aznap este azon az úton. Miattad történt. Mert nem tudtál leálni akkor sem! Nem tudtál hű maradni hozzá! - Will érkezett mellém, és támasztott meg. Szerintem félt, hogy a pofonok miatt összeesnék. A szememet elkezdte marni a könnycseppeim, de nagyon küzdtem ellene, nehogy kicsorduljanak. - Idejöttem, hogy megpróbaljam megérteni, ki voltam. Hogy lássam, hogy... - Eddig tudtam harcolni, lecsordult az első könnycseppem, és tapasztalatom szerint, ha egy jön akkor azt követi vagy ezer. - Hogy én voltam-e a szörny a törtenetünkben... de mostmár tudom az igazságot. Nem én vagyok, hanem te. Te vagy a szörnyeteg. - szagatottam Fújtam ki a levegőt, miközben próbáltam eltűntettni a könnyeimet ami persze nem sikerült. - Soha többet nem akarlak látni. - Ahogy ezt kimondtam, Will bólintott a biztonságiaknak, akik kivitték az apámat. Nem bírtam tovább. Mintha a sok évnyi fájdalom egyszerre tört volna ki belőlem, úgy rogytam össze a földer sírva. Két kárt éreztem még magam körül, és tudtam kié volt. Biztonságban éreztem magam az Ő karjai között.

- Semmi baj. - Suttogta a fülembe, ami miatt akár milyen helyzetben is voltunk, de kirázott a hideg. Pár percell később, mikor már csak a szipogásomat lehetett hallani, felkapott menyasszony pózba és úgy kezdett el kívánni az épületből. Hihetetlenül kimerült voltam. Soha nem érzetem magam még ennyire fáradtnak, s amint betett a kocsiba, a homlokomon lévő horzsolást kezdte vizsgálni. - Bolond vagy Beka. - Mondta hitetlenkedve mikor alaposabban szemügyre vette a homlokomat. - A gépen lekezelem a sebedet, addig ne piszkáld. - Nézett a szemembe, mire bólintottam. - Miért csináltad? Miért hergelted?

- Apa mindig arra törekedett, hogy az emberek ne lássák meg milyen család is vagyunk igazából, mindig azt mutatta az embereknek, hogy tökéletesek vagyunk. - Suttogtam. - A tanáraim soha nem hittek nekem amikor segítseget kértem. Most végre látták, hogy milyen is valójában. Most végre látták, hogy mit tett velünk. Talán Alex ezért ment orvosira, így visszagondolva már értem.

- Annyira sajnálom Rebekah. - ölelet magához, a gyomromban ismételten ezernyi pillangó kelt életre. Elérte a célját, ismételten beleestem. Valójában, amióta visszajött nap mint nap egyre jobban beleszerettem, még ha gyűlölöm is magamat emiatt. Elérte a célját. Mindig eléri a célját.