Az Élet nevű játék (Befejezett)

29. Van ami nem változik.

- Ne feküdj le velem.

- Nem. - Vonta meg a vallait.

- Hogy mondod? - Húztam fel a szemöldökömet. Most elvesztettem a fonalat. Most akkor pontosan mit is akar?

- Kérj tőlem bármit, tényleg bármit, de ezt ne. - Néz a szemembe, majd elkezd járkálni. A kabatjahoz lép és felveszi azt. - Ha meggondolog magad, két útcanyira találsz egy partin. - jellemző. Te menj csak bulizni, én még dolgozhatok, pont mint régen. - Nem fűzök hozzá sok reményt, de őszintén remélem, hogy meggondolod magad. - Azzal kilépett az ajtón. Nem értem, miért ismétli meg önnmagat a törtenelem, miért nem tudok még mindig kiigazodni rajta. Elegem van ebből, sőt belőle van elegem. Elegem van abból, hogy itt van, elegem van abból amiket érzek, elegem van a munkából, a pénzből, a múltból, mindenből! A fenébe is! Megérdemelek egy estét, amikor elengedem magam. Én is a kabátomhoz léptem majd elindultam arra a bizonyos partira.

Ahogy láttam, Will fejlődött már a bulik terén is, legalább nem valami bena házibuli volt, hanem tényleg, egy elegánsabb parti. Lehet még egy kicsit alul is voltam öltözve hozzá, de nem zavart. Láttam hogy Will egy asztalnál ül, majd mikor észrevett felvette velem a szemkontaktust. Elveszet a szemeiben, pont mint régen. Deja vú.
Majd én szakítottam meg a kontaktust azzal, hogy elintdulat a bár felé.

- A legerősebbet kérem amid van, nem érdekel mi az. - mondam a pultosnak aki ezt teljesítette is. Nem tudom mit rakott elém, de nem is érdekelt, lehúztam. Holnap ezt még lehet még fogom bánni...

[...]

Az ébresztő fájdalmasan keserű hangjára ébredtem. A fejem majd szét ment. Nyöszörögve nyomtam ki a telefonomon rikácsoló hangot. Visszagordultam a kényelmet nyújtó ágyamba, majd megéreztem a derekamon egy kezet.
Várjunk csak egy percet? Hogy mi?
A szemem rögtön kipattant. Sikítva estem le az ágyról, mikor meglattam ki fekszik mellettem.

- Te mégis mi a francot csinálsz itt?! - Áltam fel a földről.

- Ugyan azt amit te. Alszok. Vagyis aludtam. - ült fel az ágyon Will Kinend. Ki más? Miért gyűlöl ennyire az univerzum? Komolyan miért?

- Ugye mi nem... - kezdtem el magyarázni a kérdésem.

- Hogy lefeküdtünk-e? - Húzta fel a szemöldökét. - Hidd el Beka, arra emlékeznél.

- Akkor mégis hogy kerültél az ágyamba? - Nézetem értetlenül rá. De nem válaszolt. A telefonom elkezdett rezegni, pont mint az övé. De mint az őrült. Egyszerre néztünk az én telóm képernyőjere, amin mint kiderült egy csomó insta poszt megjelölési értesítés volt. Rákattintottam az egyikre, de azt hittem mentén összeesek.
A képen mi voltunk, ahogy éppen a mellettem ülő megkéri a kezemet, én pedig mint aki csak erre várt volna vigyorgok. - Nem, nem, nem, nem... - Estem kétségbe. - Ilyen nincs! Nem létezik! - megnyitottam a híreket és valóban rengeteg cikk volt rólunk.
"Megkérték Rebekah Tixatle kezet", "Az álompár újra együtt?", "Will Kinend és Rebekah Tixatle házasodnak?!".

Az arcomat a kezembe temettem miközben lerogytam a földre. Nem hiszem el. Tiszta klisé. Ilyen nem létezik, hogy mégis, hogy lehet ez az én életem?
Egy-két kósza könnycsepp szökött meg a szememből, de azokat is gyorsan letöröltem.
Ha most bevaljuk hogy csak részegek voltunk abból botrány lesz, ezt Will is tudja.

Will nem szólt egy szót sem csak felált és kiment a nappaliba telefonálni. Nagyon remélem, hogy valami ügyvédet hív, vagy valami
tanacsadót, hogy ilyenkor mi van.

Mit volt mit tennem, feláltam és megigazitottam az ágyat, majd felöltözetem. A fürdőbe lépve, komolyan megijedtem, mikor megláttam magam a tükörben. A szemem alatt sötét karikák húzódtak, a hajamat megirigyélnék a madarfészkek. A fejem majd szét ment. Megpróbaltam valami vállalható kinéztetet varázsolni magamnak több kevesebb sikerrel.

A fürdőt elhagyva léptem be a nappalimba, Will a kanapén ült, a kezében a telefonjával, az érkezésemre azonban felkapta a fejét

- Soha többet ne hagyj inni. - Sóhajtottam miközben ledobtam magam nem messze tőle. Elmosolyodott. Nem igazán értem miért.

- Ugyan ezt mondtam, szilveszter után. - Mosolygott az emlék hatására.

- Van ami nem változik. - Mosolyodtam el én is halványan. - Mit mondtak, mit csináljunk most? - Váltottam témát.

- 6 hónap. Eddig le kell játszanunk, hogy kapcsolatban vagyunk. - lesujtottan néztem rá. 6 hónap, az rengeteg idő. - Utána pedig azt mondjuk, hogy nem működött.

- Ezt megint jól megcsináltuk. És most még csak arra sem tudjuk fogni, hogy kamaszok vagyunk, mert nem vagyunk azok. Felnőttek vagyunk, legalabbis elméletileg úgy van. - Kezdtem el kémlelni a földet. A múlton már nem tudunk változtatni, persze elég gáz ami történt, de ki kell találnunk, hogy oldjuk meg. - Okés, megoldjuk. 6 hónap és utána örökre elvalnak az útjaink.

- Azt hiszem ez a tökéletes alku. - bólintott ő is mellettem.

- Egyetértek.