Az Élet nevű játék (Befejezett)

13. Te és én

Január 3. Hétfő 09:54

- És most köszöntsék nagy tapssal a Legalább 99%-ot. - Kiáltotta Finn a műsorvezető. Mi a csapat, pedig kivonultunk a backstage árnyékából a kamerák elé. A korlátozott számú nézők tapssal és ujjongással köszöntötték minket, amit egy-egy mosollyal háláltunk meg. Még sosem voltunk ilyen shown, de meglepetésünkre nem is olyan bonyolult. Reggelre iderendelnek, smink, fodrász, majd besétálunk egy terembe ahol van pár fotel a müsorvezetővel, szemben a kamerákkal, mögöttük pedig körülbelül 40 nézővel. Bár ez biztosan műsortól függ, de most nekünk így volt.
Integettünk párat a nézőknek majd helyetfoglaltunk egy-egy fotelben Finn mellett. - Na, sziasztok srácok. Köszönöm, hogy eljötettek. - Vigyorgott a fiatal, harmincas évei elején járható férfi.

- Mi köszönjük a meghívást. - mosolyodott el Paul.

- Nos, tehát. Ti még nagyon fiatalok vagytok, és nagyon hirtelen kerületek bele a "szakmába", mondjátok számítottatok rá, hogy ilyen gyorsan ekkora sikereket fogtok elérni? - tette fel az első kérdést.

- Hát, - kezdte Will. - őszintén nem. Csak reméltük, hogy páran megnézik majd a klippet, de aztán meglepetésünkre másnapra két és fél millióan nézték meg. Ami tényleg lenyűgöző, és nagyon köszönjük.

- Igen, ez valóban nem semmi. - értett egyet a műsorvezető. - Gondolom a szüleitek büszkék rátok, és támogatnak benneteket.

- Ömm - kezdtem most én. - Hát Will szülei teljes mértékben támogatnak minket Paul-éval együtt, nekünk meg apa, ő igazából csak úgy elvan ezzel a dologgal.

- És anyukátok? - a fiúk baljósan nézték rám. Tudtak, hogy ez nagyon, nagyon fájó pont számomra.

- Őt meg csak remélni tudom, hogy büszke ránk. - Finn érdeklődő tekintete láttán folytattam. - 12 éves voltam amikor autóbalesetet szenvedtünk. Én elvesztettem az egyik vesémet, de amúgy túléletem, anyu viszont nem... - sütöttem le a szemem.

- Jézusom... nagyon sajnálom. - Szólalt meg óvatosan Finn. - Egészen biztos vagyok benne, hogy büszke rátok. - erre a kijelentésre elengedtem egy halvány mosolyt. - Ha szabad tudnom, hogy hívták?

- Chanel Duval. - válaszoltam. - Francia volt, így az emlékére megtanultam franciául. - mosolyodtam el halványan. Finn kicsit mintha lefagyott volna a név hallatán, majd megszólalt.

- Khm... ha jól értem Chanel Duval volt az édesanyátok? - Alex-el bólintottunk.

- Miért? - Kérdezte Alex.

- Nem is tudjátok? - nézett ránk hitetlenkedve Finn.

- Mit? Mit nem tudunk? - Kérdeztem most én.

- Hát nem is tudtátok, hogy az édesanyátok egy híres divattervező volt? - nézett ránk furán. Az állunk a földet horzsolta. Tudtuk, hogy van valami cége anyunak, de azt nem, hogy egy híres divatt tervező. Mindig sokat utazott, legtöbbször apával ment, de sosem mondták nekünk ezt.

- Nem. - jelentettem ki miután kissé felébredtem a sokk hatásból. - Mindig sokat utazott, legtöbbször apával, de ezt sosem mondták csak azt tudtuk, hogy van egy hatalmas cégük, meg rengeteg üzleti ügyük.

- Hát, ezek szerint ma is tanultunk valamit. - Mosolyodott el ismét Finn, oldva ezzel a hangulatot.
Pár kérdés után, és rengeteg nevetés után, elérkeztünk egy számomra igencsak meglepő témához. - Rebekah, megtudod nekünk magyarázni, hogy mi történik ezen a képen? - Vigyorgott Finn. Majd a hátunk högötti plazmatévén és egy a velünk szemben lévő TV-n megjelent egy kép. Egy kép a szilveszteri buliról amikor megcsókotam Will-t. - Ezt a képet egy paparadzi készítette szilveszter éjjel.- Mosolygott még mindig a műsorvezető. Alex arcáról eltűnt a mosoly. Én csak kínomban a kezembe tehettem az arcom.

- Ez engem is érdekelne. - Szólt bele Alex. A mi kedvünk azonban továbbra sem tompult.

- Neeee, - mosolyodtam el. - Azt le kell szögezzük, hogy aznap éjjel meglehetősen sok mennyiségű alkohol elfogyasztása után, nos ezt tettem... - Nevettem fel kínosan. Erre a közönség is felkuncogotf kicsit. - De nem, amúgy nem vagyunk együtt, meg nincs semmi köztünk, másnap megbeszéltük, úgyhogy minden oké köztünk. Igaz Will? - néztem az említettre.

- Így igaz. - Mosolygott ő is. Habár a szívem mélyén azt kívánom, bár mondhatnám azt hogy, igen több van köztünk mint barátság, de sajnos nem így van.

- Khm... - köszörülte meg a torkát drága bátyám, mire a közönség ilyen "ajjaj" stílusban felnevetett. - Erről én miért is nem tudok? - nézett rám.

- Ömm mikor tudsz te bármit is? - Fordultam felé.

- Oké kis húgom, ha hazaértünk te és én elbeszélgetünk. - még szerencse, hogy Paul és Will köztünk ültek mert elég valószínű, hogy egymásnak estünk volna.

- Tudom mit csinálok! Nem vagyok 5 éves, érdekel miért nem mondtam el? Oké, legyen, talán azért mert egyedül is meg tudom oldani, és semmi közöd hozzá!

- Na jó, ha hazaértünk kinyirlak!

- Elmondalak apának! - vágtam rá.

- Ejha, micsoda testvérhaborúba keveredtünk. - Szólalt meg Finn nevetve, aki valószínűleg az egész stábbal végignézte ezt. - Mindenesetre srácok neketek köszönöm szépen, hogy eljötetek. Kedves nezőinkkel pedig találkozunk a következő adásban. Mindenkinek tovabbi szép napot kívánunk.

- És ennyi! - Kiáltotta az egyik kameránál álló nő. Majd mintha kicsengettek volna egy óráról egyszerre mozdult minden ember.