Viharmadár [SZÜNETEL]

Segít, aki árt

– Életképtelen nyomorék – mordult fel dühödten, majd tekintete az Arnfried mellett gubbasztó szerzetre irányult. – Takarodj!

A fiú értetlenül pislogott, majd a szeme sarkából a bal válla felé sandított, amikor a szörcsögés és mormogás abbamaradt, és egy véres pofájú szörnyszerzet alakja kúszott be a látókörébe. Egykor talán egy fiatal lány lehetett eme szerzet, de immáron csupán egy aszott pofájú, éles fogú lény volt, sárgán izzó szempárral. Beesett arcát, kékes-zöldes árnyalatban úszó bőrét sárszínű, hosszú haj keretezte. Torz mozgása volt, olykor emberi, máskor állatias, vékony testét fekete, elnyűtt ruha fedte, ami egykor talán szépséges, hímzéssel díszített viselet lehetett. A lény cserepes, szakadt ajkait széles vigyorra húzta, kivillantva tűhegyes fogsorát, ahogyan Arnfriedra mosolygott. A fiút jeges félelem fogta el a szerzet láttán, segítségkérően Einre nézett, de az válaszul csupán eleresztette őt, és visszament a tábortűzhöz.

– Ha kedves az életed, nem ellenkezel vele – vetette oda a válla felett, hátra sem pillantva.

Arnfried félve nyelt egyet, amikor a lény lenyalta szájáról a vért, majd négykézláb mászva lábát átvetette az övé felett, és az ölébe simulva helyet foglalt a combjára ülve. Halkan kuncogva bújt hozzá, majd nyalt végig sebes nyakán, amikor Arnfried undorodva elfordította a fejét. Ujjaival görcsösen a fűszálak közé markolt, háta a fatörzsnek feszült, szemhéját összeszorítva tűrte, hogy a lény tisztára nyalja véres nyakát, miközben ágyékával minduntalan az ő ölének dörzsölődött lassú, hullámzó mozgással.

A tábortűz mellett ülő csuklyás alak csendben pipázgatva figyelte a jelenetet, majd gúnyosan felnevetett, amikor Ein a szemét forgatva pillantott a páros irányába.

– Patkány! – ugatott oda az erisien, amire a lény ijedten lefordult Arnfried öléből, és félve pislogott a félszemű vadászra. – Hagyd a kölyköt! – tette hozzá csendesebben a férfi, majd mutatóujjával magához intette őt. Patkány hűségesen sietett oda hozzá, majd bűnbánóan az ölébe hajtotta a fejét, ahogyan feltekintett rá sárga szemével. Ein a szemét forgatta, halkan káromkodott, ahogyan megsimogatta a lény fejét, majd vetett egy szúrós pillantást röhögcsélő társára. – Pofád befogod!

– Ugyan, kérlek – mosolygott békítően a férfi, csuklyája alól vörös szempár villant, ahogyan a rémült, reszkető fiú irányába pillantott. – Ne légy féltékeny, öregharcos. Azt a kölyköt én is megbasznám. Nem csoda, hogy a kis drágaságod is el szeretne vele szórakozni – tette hozzá negédesen, ahogyan Patkány felé fordult.

– Olykor elgondolkozom, hogy miért is nem vágtam már ki régen a nyelvedet – vetette oda a szavait Ein, majd egy intéssel elhessegette maga mellől Patkányt is, aki Árnyék mellett keresett vigaszt.

Az erisien felvette földről táskáját, visszatért Arnfriedhoz, letérdelt melléje, ügyelve, hogy alakjával ne vessen rá árnyékot. Ezúttal jóval erősebben markolt rá az állára, Arnfried felszisszent, amikor a férfi oldalra fordította a fejét, és szemügyre vette nyakát. A sebek lassabban gyógyultak, mint azt várta volna. Nem tetszően felmordult, és elengedte a remegő fiút.

– Jó újra látni! – jegyezte meg Arnfried halkan, vegyes érzelmekkel a hangjában. Válaszul egy égtelen pofon csattant az arcán.

– Tisztázzunk valamit, fiacskám... – mordult fel Ein dühödten, majd a táskájából elővett egy kést, és lazán a fiúra mutatott vele. Arnfried grimaszolva mozgatta át zsibbadó arcizmait. – Én itt éppen szívességet teszek neked. Világos?

– Mint az éjszaka – horkantott fel sértetten, majd felpillantott a fejük felett lebegő gomolygó mágiára, ami tetőként fogta fel a zuhogó esőt. – Ez nem a maga műve.