~Két oldal között~ /My Hero Academia ff./

▫️24. rész▫️

Lövedék fúródott az oldalamba. "Szerencsére" nem olyan, amitől elveszítettem volna a képességem. Sima egyszerű lövedék. Normál fegyver.
Milyen megalázó..

-Megnyugtató, hogy te se nézel ki jobban, mint én. -köptem egy kis vért a hófehér talajra, miközben fogaimat összeszorítva vicsorogtam a földön fekve. Overhaul dülöngélve, a falnak támaszkodva indult el Eri-chanek után.

Az agyát újra és újra visszaállította eredeti állapotába, amikor összezúztam. De sikerült rendesen kifárasztanom. Most gyenge. Remélem esélyt tudtam adni a hősöknek..

Lassan elbotorkált mellőlem, de még utoljára azt motyogta:
-Kár, pedig a világ legerősebb fegyvere lehettél volna.

Egy kicsit örülök, hogy legalább már nem veheti hasznomat. De ezt elnyomja az a sok szomorúság.

Fejemben kikapcsoltam a fájdalom receptorokat, és lassan én is állásba küzdöttem magamat.
De a vér csak folyt. Mint a Niagara vízesés piros változata.

-Alig lehet 2 percem. Talán jobb, ha csak itt ülök és hagyom, hogy kipurcanjak.. -dünnyögésemet egy sikoly szakította félbe. Eri!

-Ha egy újjal is hozzáérsz a mocskos kezeiddel, kibelezlek! -ordítottam miközben lábra kecmeregtem, és elindultam abba az irányba, miközben kezemmel próbáltam meggátolni a vérzés gyorsaságát.

Még egy kicsit!
Még egy kis erőt adj nekem kérlek..
Én.. Nem akarom így végezni!
A végén már csúszva toltam magam.
Bár nem éreztem fájdalmat, a testem tudta, ez egy reménytelen harc.

-Lilith-san!

-Nem hittem volna, hogy ennyire fogok örülni neked, Deku! -zokogtam fel az ismerős hangra.

-Arra vannak Eriék! Segíts nekik!

-De! -állt meg mellettem sápadtan, a sebeimet nézve.

-Mentsd meg őket! -követeltem, kértem, könyörögtem.

Nem szeghetem meg az ígéretemet.
Nem hagyhatom, hogy baja essen.
Nem..

-Ne aggódj! -éreztem ahogy gyengéden végigsimít egy ismerős kéz homlokomon, és finoman felemel. -Megmentjük!

-Shota! -hát ilyen a megkönnyebbülés.. Amikor az utolsó kívánságod végre valóra válik. De semmi mástól nem lehet úgy megkönnyebbülni, mint ha jól kisírja magát az ember. Ezt alkalmaztam én is.

Deku bólintva elrohant mellettünk, egy másik hőssel a nyomában, míg Aizawa itt maradt velem.

-Menj velük! Overhaul erős..

-Nem! -vágott a szavamba, de a hangja.. remegett. Sosem hallottam még így beszélni. -Többé nem hagylak el.

-Mennyi időm van még?

-Ne kérdezz ilyen ostobaságokat! Kiviszlek innen! -kapott kezei közé menyasszonyi pózba, és siető léptekkel indult el velem a folyosón. Mögöttünk hallottam, amint dúl a csata.

-Ne! Vissza.. Kell mennünk! -könyörögtem, és mellkasára csaptam, de az erőm cserben hagyott.

-Haldokolsz!

-De még tudok küzdeni!

A szíve sebesen vert.
Szemeit könny fátyol borította.
Annyira hiányzott nekem ez a tekintet.
Ahogy rám nézett, mintha nem számítana a múltam. Csak ő meg én.

-Aizawa-sensei! -hallottuk meg magunk mögül a szőke hajú diák hangját.

-Mino! -oh, tehát ez a neve. És mellette..