~Két oldal között~ /My Hero Academia ff./

▫️16. rész▫️

A nappalok összemosódtak egy véget nem érő rémálommá. Igyekeztek gyógyszerekkel alvó állapotban tartani, és ezt remekül csinálták. Alig volt kapcsolatom a külvilággal.

Eltelhetett akár egy hét, vagy egy év is, hogy ismét látogatót engedtek be hozzám.

Semmit sem változott, talán csak szeme alatt lévő táskák lettek még nagyobbak.

-Nyúzottnak tűnsz. -jegyeztem meg egy vigyor kísértében, de az igazság az, hogy én is nagyon fáradt voltam. A képességem hiánya és a kinti levegő megvonása teljesen öszenyomott. Sosem féltem a bezártságtól, de kezdtem megérteni azokat, akik igen.

-Még ilyen szituációban is képes vagy viccelődni, igaz? -hangja tele volt csalódottsággal. Egyikünk sem hitte, hogy idáig jutunk. Hogy így fogunk egymással szemben ülni.

-Miért mentettél meg? Amikor megtámadták a tábort. Miért tetted? -nyomban a közepébe vág és most komoly. Nincs benne semmi, csak ridegség, ami megkeményíti az én összetört kis szívemet is.

-Gyűlölsz, igaz?

-Válaszolj arra az istenverte kérdésre. -csapott az asztalra, ami viszhangot vert a fénnyel kivilágított teremben. Sosem láttam még ennyire mérgesnek. Mintha minden önuralma semmivé foszlott volna.

-Te is tudod miért.

-Mondd ki! -szemei akár a csillagtalan égbolt. Akár az árnyék, amiben mindig otthon éreztem magam.

-Mert szeretlek. -sosem voltam teljesen őszinte magamhoz, de kijelenthetem, hogy ez a legigazabb mondataim egyike. -Szeretlek Aizawa Shota.

De talán, mindez nem volt elég.
Talán, már késő. -erre eszméltem fel, amikor Shota minden szó nélkül elhagyta a termet, otthagyva engem, és magával vitte a szívemet.
Talán jobb is így. Hisz amióta csak megismertem, az övé lett. Neki adtam. És ő összetörte.

A szerelemben mindig van egy ketyegő óra. Nem elég csak szeretni valakit. Időben kell érkezni. Én is azt kívánom, bárcsak egy másik időben, egy másik világban futottunk volna össze. Mert akkor még lehetne is köztünk valami.

Ismét nyílt az ajtó.
De nem Shota jött be.

-Nem hiszem, hogy kibírnék még egy mély beszélgetést. -pillantottam Dekura és Bakugora.

-De úgy tűnik, nincs nagyon választásom. -tettem hozzá egy beletörődött sóhaj kíséretében -Tehát kezdjünk neki. Ne kíméljetek.

-Hogy vagy? -kérdezte Deku, mire felnevettem. Olyan egyszerű kérdés, de mégis mikor érdekelt bárkit is, hogyan érzem magam? Főleg eme szituációban, nagyon abszurd volt. De jól esett.

-Köszönöm, a körülményekhez képest szuperül. Bár igazán lennék máshol. Mondjuk Angliában, mindig is ki akartam oda jutni. Vagy Kanada, az nagyon szép. A sok színes falevél meg a többi képeslapos szarság. De azt hiszem erről le tudok mondani. De a kaja, na az borzalmas. Kérlek szóljatok a nevemben a szakácsnak, hogy valami ehetőbbet kérek. Gonosztevő vagyok, nem malac.

-Nem vagy gonosztevő. -szakított félbe Bakugo. Megnyugodtan láttam, hogy nincs komoly baja. Sem Dekunak. Bár ő mindig megsérül, úgyhogy az nem is lenne meglepő. -Nem vagy gonosz.

-De igen, Katsuki. Az vagyok. -feleltem nyugodt hangon.

-Te mondtad nekem! A hősök pusztán csak nem kerültek még olyan szituációba, hogy gonosszá váljanak. -idézte szavaim, miközben én csak a fejemet csóváltam.

-Hát nem érted? Végig kihasználtalak titeket. Hazudtam és csaltam. Gyilkoltam, hogy ne engem bántsanak. Mindent azér tettem, mert gonosztevő vagyok. Én nem vagyok jó, nem vagyok hős!

-Hazudsz! Tudom, mert megmentettél. És bár sem a rendőrség, sem a hősök nem hisznek nekem, én tudom, hogy igazat mondok. -állt fel ültéből, kezei közt már robbanások készültek dühében, a szemei pedig.. Oh azok a szemek tele voltak indulattal.

-Bakugo! Ülj le. -szóltam nyugodtan, mire egy kis vonakodás után így tett. -Nem vagy már gyerek, ezért tudod jól, miképp megy ez az egész. Egyik oldalon ott van bűnöző előítéletem. Gyilkoltam, ráadádul én magam vallottam be. Nem vagyok hajlandó együtt működni, vagy kiadni a társaim nevét. Másik oldalon, megmentettem egy diákot. Elvileg, ugyanis az igazság az, hogy a hősök mentettek meg titeket. Semmi sem bizonyítja azt, hogy jó szándékom van. A két szép szememért pedig nem fognak elengedni. Legyünk realisták. Itt fogok meghalni.

Nyílt és kegyetlen igazság volt ez.
Attól még, hogy valaki esetleg támogat, az nem jelent semmit, főleg ha az illető gyerek. De mégis..

-Köszönöm, hogy hiszel bennem. -talán nem tudtam teljes szívvel mosolyogni, de igyekeztem. Mit is mondott Deku?
Mosolyogva menteni meg az embereket?
Igen, talán nem is olyan rossz.

Izuku viszonozta a gesztust, majd megbilincselt kezemre tette a sajátját. Szinte láttam, amint az éppen figyelő biztonságiak készenlétbe helyezik magukat, de nem érdekelt. Olyan rég éreztem emberi érintést.

-Nem mondtam nekik semmit. Nem mondtam semmit! -szóltam keseredetten, mert akartam, hogy tudja.
Elegem volt, hogy nem hisznek nekem. Elegem abból, hogy kételkednek bennem, amikor annyiszor csalódtam magamban, és most az egyszer próbálnék valami jót is tenni. Tényleg jót. De akkor már késő. Nem hisz nekem sen..

-Hiszek neked! -szólt nyugtatólag, mire egy sós könnycsepp száguldott végig arcomon. -Mind hiszünk neked. Az egész A osztály. -egyre több könny. Szinte már alig látok. Nehéz elhinni, hogy csináltam valami jót. Hogy jól csináltam. Mert csak ez érdekelt.

Nem számít már, hogy itt rohadok meg, hogy minden álmomban Aizawát fogom látni, és egyfolytávan ebben az örökké fényes szobában ébredek.
Mert vannak, akiket megmentettem.
Lehet elfelejtenek.
De én sosem fogom őket.

Robbanás.
Por és hamu.
Valamint tűz. Rengeteg, mégis megnyugtat.
Nem akar bántani.

Érdes kezek, amik felemelnek. Óvatos ujjak, amik lefejtik rólam a bilincseket.

-Eljöttél.

-Hisz megmondtam neked. Megtalállak.
Végül is közénk tartozol. Nem?